Hosszú lelki felkészülés után tegnap este egy ódon almádi nyaraló teraszán végre sikerült megszervezni a kibelezett csirke randevúját a meghámozott sörös dobozzal. Az angolul beer-can-chicken-nek nevezett barbecue-különlegesség az interneten az egyik legtöbbet tárgyalt, legnépszerűbb sörös recept, és millió változata van.

Ami minden változatra igaz, az annyi, hogy egész csirkébe egy folyadékkal teli edényt dugunk, a csirkét felállítjuk, a folyadék felforr, és belülről puhítja a húst.
A csirkével szerencsénk volt, a sarki CBA húspultjában várt ránk, légvonalban alig 10 méterre a város utolsó faszenes zacskójától. Mind a kettőt megvettük. A sütő nem volt ennyire tökéletes. Mint azt számtalan leírásból meg lehetett tudni, az állva sülő csirkét olyan barbecue grill-tálban kellett volna elkészíteni, melynek öblös, lecsukható fedele van, hogy a csirke felső felületére visszasugározva a hőt, azt is megpirítsa. Az almádi nyaralóban azonban csak egy szokásos girbe-gurba, sokat látott tűzhely volt, az a fajta, ami egy tűzkosárból áll, az oldalán két vasrúddal, melyen fel-le lehet tologatni a grillrácsot tartó kis karokat, illetve egy hamutartóból, amit a rács alá kell helyezni. A mi példányunk még egy felső áthidaló fémdarabbal is ki volt egészítve, melyre lánc segítségével bográcsot lehet helyezni. Átlagos darab, semmiféle fedele nem volt, de ennyivel engem nem lehetett eltántorítani.
A hosszú lelki felkészülés egyik fő meditációs pontja az volt, milyen sört használjak a birkencsikenhez. A barnát elvetetettem – azzal majd inkább valami hagymás szószt főzök - , különleges söröket meg kár a csirkébe beleforralni, úgyhogy maradtak a hagyományos pils típusú láger sörök, már csak az volt a kérdés, melyik. A boltban ez egy pillanat alatt megoldódott. Gösser. Ha már ők fizetik ezt a bulit, akkor a csirkeoltár közepére mi mást tennék, mint egy doboz Gössert. Meg azt is olvastam valahol, hogy erős, karakteres ízű sört válasszunk.
A másik fontos kérdés, hogy milyen fűszert használjunk. A válasz: ami jólesik. Minimum sót és borsot, de ez mindenkinek a fantáziájára van bízva. Mivel a knorros szószok mindegyikében háromféle ellenszenves nátrium volt – aki már evett Knorr porlevest (isten bocsássa meg neki), tudja, milyen ízt produkál a nátrium-orgia – ezért inkább a Kotányi hagyományos grill fűszersóját választottam. Amikor azonban otthon kinyitottam ezt a zacskót, kiderült, hogy a paprikán túl a fő aroma a köményé, ami pedig elsősorban a disznóhoz illik. Elkeseredetten kutattam a konyhaszekrényben, ahol főleg 2002-ben lejárt kakukkfüves üvegcséket találtam, amíg rá nem akadtam egy Kotányi chilis pestóporra. Végül a következő pácsóval álltam elő: egy rész Kotányi hagyományos grill fűszersó, egy rész Kotányi chilis pestó (chilidarabkák, fokhagymapehely, tengeri só), egy halom koriander, törött bors, szárított petrezselyemlevél, rozmaring. A képen látható mennyiségnél kb kétszer annyi fűszer kell.
A csirkét megmostam, pár helyen felvágtam a bőrét, és a befűszerezett ujjammal a bőr alá nyúlva, magára a húsra dörzsöltem a keveréket. Aztán a bőrére is szórtam.
Közben kértem egy önként jelentkezőt a közönségből, hogy igya meg az előre megtisztított doboz Gösser felét. Mivel kicsit megszaladt, utóbb pótolni kellett – mindig vegyünk több dobozzal a főzésre szánt sörből, ez nagy tanulság: egy dobozzal bármi történhet. A félig kiivott sörös doboz tetejét azután konzervnyitóval felnyitottam, és a maradék fűszerkeveréket beleöntöttem. (Azt, hogy a csirke befogadja-e a sörös dobozt – általában és esetemben is gond nélkül befogadta – már korábban ellenőrizni kell)

Ezután jön a szakrális pillanat: a csirke alsó nyílásába feltoljuk a meghámozott sörös dobozt, majd ráállítjuk a rácsra úgy, hogy a sörös doboz alja a csirke harmadik lábaként gondoskodjon a hőkezelt állat stabilitásáról.
Mivel a sütőnek fedele nem volt, ezért a csirkét felülről gazdagon beborítottuk ezüstpapírral. Ekkor már csak finom faszénparázs piroslott alatta. Kb egy óra sülés után ellenőriztük, és az derült ki, hogy a nyaka körül, az ezüstpapír alatt egyáltalán nem pirult meg, ezért leszedtük róla, és egy valóságos kis sátrat formáltunk belőle – ehhez több, mint tíz méter alufóliát elhasználtunk. Az eredmény egy indián izzasztósátorhoz hasonlított, amiben egy pöffeszkedő csirkeisten szaunázik. Egyszerre volt ordenáré és lenyűgöző.
És működött. Újabb egy óra alatt a felső felülete is elfogadhatóan megpirult, ezért gyorsan leszedtük a tűzről. Mivel minden receptben az állt, hogy a sör ennyi idő alatt bizonyosan elpárolog, meglepő volt, hogy nekünk a sör nagy része megmaradt. A csirke azonban így is tökéletes lett. A melle húsa puha volt, akár a vaj. A szárnya ropogós, tökéletes, combja, bőre, noha nem oly ropogós, mint a grillcsirkéé, szintén ízletes. És tagadhatatlanul volt egy kis söríze. De ahhoz, hogy ráismerjünk, bele kellett szagolni a maradék fűszeres sörbe, mert nem a komlós keserűség, és nem a malátás édesség, hanem egy finom, talányos, fűszeres savanykás aroma volt az, ami leginkább átvándorolt a húsba. De nemcsak az, hanem valami más is átmehetett, ami megsokszorozta a sör altató, nyugtató hatását, mert még a csirke fele sem fogyott el, de már mindenki jóllakott, elbódult, és úgy érezte magát, mintha rengeteget evett és ivott volna. Most, hogy ezt írom, mindjárt délelőtt 11 óra, de még senki nem jött le reggelizni. Remélem, jól vannak.