Az egész azzal kezdődött, hogy szeptember első napjaiban még gyorsan leugrottunk a Balatonhoz, ami inkább afféle automatizmus volt, mint őszinte nyaralási kísérlet. És mielőtt hazajöttünk volna, utoljára elmentem a siófoki piacra bevásárolni – főleg olcsó gyümölcsöt, de ha már ott voltunk, nem tudtam nem észrevenni, hogy több kofa is nyers gyöngyhagymát árul, amivel én eddig csak savanyítva találkoztam. Jó drága volt, amit nem értek, és a kofa sem tudott rá magyarázatot adni, hisz a munka dandárja – az aprólékos hámozgatás – még csak ezután következik.

Aztán a következő hetet Pesten a fél kiló gyöngyhagyma azzal töltötte, hogy egy fehér tál közepéből vádlón bámult rám, miközben aggodalmasan barnult. Egy nap aztán nem bírtam tovább elviselni a gyöngyhagyma pillantását, és elhatároztam, hogy megfőzöm sörrel, ahogy kell. A zubogó vajas barnasörben forgolódó kis gyöngyhagymák képe régóta fészkelődik a fejemben.
Viszont, amikor konkrétan nekiültem, hogy keressek egy receptet, ami egyszerre tartalmaz gyöngyhagymát és barnasört meg valami húst, akkor nem találtam semmit sem az interneten, sem a „Legjobb sörös receptek” című szakácskönyvemben, úgyhogy írtam a Berlinben élő szakács ismerősömnek, Haris Petinek - aki ottjártunkkor nagyszerű Flensburgeres nyulat rittyentett az unszolásomra, amit én sajnos apró balesetem miatt vakon ettem végig - hogy segítsen már feltalálni valami ebben a témában. Úgyhogy az alant lejegyzett kísérlet forgatókönyvét ő írta.

Először is vettem hatvan deka oldalast és negyven deka combot – az oldalasban természetesen ott volt a csont, ám - pedig állítólag az lett volna a legjobb - a bőre már nem volt rajta. Meg vettem hozzá 15 dkg kolozsvári szalonnát – ez nem volt a legjobb választás, mint később kiderült - ehelyett száraz füstölt oldalast kellett volna venni.
Ezeket egészben rádobtam egy tűzesen izzó serpenyőre, és vidáman megfehéredtek, lebarnultak a saját zsírjukon – ezt a mókát legalább 20 percig űztem. Az elősütött húsdarabokat aztán beledobtam az elérhető legnagyobb lábosba. A hús és a kolozsvári után fennmaradt zsírban lepirítottam még egy zellert, egy fehérrépát, 4 sárgarépát, 3 hagymát, 2 paradicsomot és egy gyufásdoboz méretű gyömbérágat, mind nagyra vágva, mintha húslevesbe készülnének. Ezeket is a húsra pottyantottam, majd kinyitottam egy üveg barnasört és rálocsoltam a kompozícióra. Azt nem tudom, hogy helyes volt-e, de nagyon sistergett. Aztán feltöltöttem vízzel, hogy ellepje a zöldségeket és a húst, raktam bele sok kakukkfüvet, zsályát, borsgolyókat egy kis rozmaringot, zellerlevelet, és újhagyma zöldjét, lefödtem és lassú tűzön főztem vagy három órát.
Eközben sok mindenre volt időm, pl leforráztam a gyöngyhagymákat, hogy könyebb legyen lehúzkodni a héjukat, de így is eltartott egy fél órát, mire megtisztítottam a fél kiló apró hagymát. Közben viszonylag rutinosan elkészítettem egy krumplipürét, és betettem a sütőbe, hogy meleg maradjon.

Aztán hosszú idő eltelte után arra lettem figyelmes, hogy a hús a zöldségtakarót félretolva feljött a szolidan bugyogó leves tetejére, és az oldalasból kiúsztak a csontocskák, ezért megkóstoltam és kiderült, hogy tökéletesen megpuhult. A húst kiszedtem, és egy lábosban behelyeztem a sütőbe a krumplipüré mellé várakozni. Leszűrtem a maradék levest, a zöldséget félreraktam – ma este már nem lesz rá szükség, de ki tudja, mi lesz holnap. A súlyosan illatozó zsírtól és a csontból kifővő nem is tudom pontosan milyen anyagtól csillogó barna levet pedig egy nagy vájdlingba gyűjtöttem, mert másba nem fért bele – legalább hat liter volt. A receptben az állt, hogy redukáljam, de hat liter redukálásának – azaz sűrűsre főzésének - eleve nem akartam nekifutni, így inkább a hagymára koncentráltam.
Ahogyan azt lelki szemeimmel megálmodtam, a gyöngyhagyma tényleg nagyszerűen érzi magát vajon futva. Ha sört adsz hozzá, akkor eszméletlenül felhabzik, és hamar megissza. Adtam hozzá a főzőléből is, amit először nagyon jól fogadott, de talán túl sokat adtam, mert egy idő után látszott, hogy ebből sosem lesz ragacsos, dús szósz, úgyhogy egy külön tálban nekiálltam kifejleszteni valami habarást, ami a negyedik próbálkozás után sikerült is – ezzel tehát kicsit meggyűlt a bajom.
Kis türelemmel és kis tapasztalattal talán ügyesebben is besűríthettem volna a szószt, így kellett hozzá a habarás, aztrán egy kis vaj, meg egy kis méz, végül azonban így is korrekt szósz lett és előállt a vacsora: teljesen bénán összevágott snidlingben, petrezselyemben és rozmaringban megforgatott omlósra főtt-sült oldalas és comb, rajta és körülötte zsíros-barnán csillogó gyöngyhagymák, és rászórva az apróra vágott füstölt hús – illetve ezúttal kolozsvári, amit megfőve nem lehetett apróra vágni, csak kockákra, de így is megtette. Hozzá krumplipüré.
A kóstolásra önfeláldozóan megjelent önként vállalkozók elégedettek voltak az étellel, és azt mondták, hogy a sertésnek egyértelműen jobban áll a sör, mint a csirkének – lásd sörösdobozon sült csirke. Szerintem nem volt határozott söríze, pedig benne volt majdnem egy liter barna Gösser, de ami volt, az tényleg jól állt neki. Az biztos, hogy a sör nagyon ügyesen puhítja a húst, és az is biztos, hogy, noha az alkohol elpárolog belőle, a sör valamit átküld a húsba, amitől az ember földöntúlian megnyugszik, kisimul, esetleg elalszik.