Tényleg nem direkt volt, de nagyon szépen passzolt, hogy vasárnap este elmentünk és jókora késéssel megnéztük az Erőszakik (In Bruges) című filmet, majd leróttuk másik régi adósságunkat azzal, hogy elmentünk a Henri Belga Sörözőbe, amiről eddig még csak jót hallottunk.

A film címválasztása, helyszínválasztása igencsak ötletszerű, ahogy erre a szereplők is többször utalnak, később is csak valami légből kapott abszurditással indokolják meg, miért pont Bruges. Úgyhogy nekem a film végére meggyőződésem lett, hogy azért választották Bruges-t, mert jó söröket akartak inni. Erre számos jelenet is bizonyítékul szolgál, ott van például az a híres pillanat, amikor a fiatalabbik kurafi azzal húzza az idősebb kurafit, aki elegáns pohárban érkező belga sört rendel, hogy „buzisört” iszik. Sebaj, a belga sör hagyománya nem fog megroppanni a burkolt kritikától.
Miután a múltkor úgy megégettem magam a találomra kiválasztott Fő utcai belga apátsági sörözővel, ezúttal biztosra  mentem, és a Bem Rakparti híres, régi Belga Sörözőt látogattam meg, amiről a legtöbb fórumon jókat írnak.
Vannak azok az elszánt belga-sör rajongók, akik mindig hülyének néznek, amiért egy belga sörözőben pils típusú lágerrel kezdem az estét, pedig szerintem ennek megvan a maga logikája. Nem lehet egész este desszertsöröket inni, mert pillanatok alatt taccsra tesznek. A belgák otthon minden fogáshoz más sört isznak, nem végig a legdurvábbat. Az olyan volna, mintha egy magyar vendéglőben az ember sokputtonyos tokajit inna a gulyáshoz.
A legtöbb belga söröző sörlapján első helyen egy pils áll, egy belga pils, ami általában nem olyan jó, mint egy cseh vagy német, de azért elég jó, és már ott figyelnek benne bizonyos aromák, amik megelőlegezik a súlyos apátsági italokat. A Corsendonk régi ismerősöm, így kapva kaptam az alkalmon, hogy megkóstolhatom Pils változatban is. Hatalmas habbal érkezett, de teljesen döglött volt, viszont egy-két korty után ennek ellenére is megtanultam szeretni, mert az íze finom volt – virágosan, illatosan keserű.
Úgy tűnik, beigazolódnak pozitív elvárásaink, elfogyasztunk egy nagy adag kacsapatét lilahagymalekvárral, egy kis kecskesajtot, ezek mind nagyon finomak. A pincér kedves, intelligens srác – ez valami elképesztően ritka Budapesten. Meg lehet vele tárgyalni, mit igyunk, a kacsapatéhoz már nem elég a pils, könyörgöm valami belgásabb sörért, mert ezt nyilvánvalóan ahhoz kell enni. Így kerülök rá a St. Benoit-vonalra, ami jól kezdődik: a Blonde-ról a sörlap a következőket állítja: „Illata édes borra emlékeztet, de ha belekóstolunk, hamar kiderül, hogy álruhás szűzleányka helyett kemény vallon legénnyel van dolgunk.” Ezt alátámasztom, plusz annyi, hogy citrusos-búzás aromái, és a tipikus belga koriander-narancshéj őrület nagyon elegánsan ül be egy savanykás, diszkréten kesernyés ágyba.
A Brune-nért már nem vagyok annyira oda: gyakori, hogy az erősen pörkölt maláta földközeli, keserédessége visszavesz a Blond felszabadult íz-orgiájából: itt is ez történt. Miközben én hátizsákos turistaként botorkálok a sörlap útvesztőjében, tesztelőtársam egész este egyetlen tárgyat iszik. A Pauwels Kwak-ot, ami tényleg nem pusztán sör, hanem egy rakétakilövőre hajazó faállvány, amiben egy kétöblű, homokórára emlékeztető üvegpohár áll, amit lévén gömbölyű fenekű, máshová nem is lehet letenni. A fatárgy állítólag postakocsikra felszerelhető korai pohártartóból ered, de a kétes értékű felhajtás nagyformátumú sört rejt. A Kwak háromféle malátából készül és a főzőüstbe még egy kevés fehér kandiscukrot is tesznek. És, hogy ez a cukor nagyon sokféleképp érvényesül, banán- és csoki-aromák lesznek belőle, valamint cukorka-szerűség helyett mézes, mélységes gazdagság, az a belga sörfőzés egyik csodája.