Értem én, hogy retro, de azért kicsit bántja a szememet a Stiegl designja. Egyrészt van benne valami a háború előtti német Max und Moritz gyerekkönyvek bárdolatlan és naív kegyetlenségéből, meg van benne valami 30-as évekbeli ipari hangulat, egy kis bőrszíj, egy kis kínzókamra, nem is mondom tovább. Azért meg mertem kóstolni.

Az üveg nyakából sokatmondóan malátás illat száll fel – de nem kell aggódni, utána rendesen kitöltöttem, és úgy kóstoltam. Színe világos, mégis kicsit rezes, habja nem sok van. 
Nehéz pontosan elmondani, mit érzek az első kortyban, de azt nagyon érzem. Erősen tolakodó íz, amiben sok a savanyúság, meg az édesség is, de ez a kettő nem írja le, mert ott van benne valami határozott, kulturális üzenet, mintha azt akarná, hogy eszembe jusson erről valami. Lassan ismerem fel: kenyér! És, ahogy így felismertem, már el is múlt, és ugyanennek az íznek a hátoldala valami zömök keserűség, kissé rövid, kissé fantáziátlan, inkább csak a becsület kedvéért.
Feszes, korrekt ízélmény, egy ennyire karakteres ízemlék, mint itt a kenyér, mindig meglepő, ezt jól köríti visszafogottsággal, koncepciózus, jó sör. Kicsit emlékeztet a Millerre, de annál férfiasabb, menetelősebb és kevésbé lírai, atmoszférikus.
A Stiegl Ausztria egyik legrégebbi és legnagyobb családi kézben lévő sörfőzdéje, a mai napig Ausztria egyik legjobban fogyó söre, csak hazánkban ritka vendég, hisz a szomszéd ország túlsó csücskében, Salzburgban főzik. Ezt a hátrányt az a történelmi szerencse ellensúlyozza, hogy maga a nagy Wolfgang Amadeus Mozart is Stiegl sört ivott, amire nézvést a helyi sörmúzeum megdönthetetlen bizonyítékokkal is szolgál – állítólag.