Miután hetekig meg nem érdemelt kuss és langyos fikázás övezte az általam kitalált nagyszerű játékot, nevesül azt, hogy írjatok ti is sörözőkritikákat, levettük oldalról a játékbeharangozót, és ráborítottuk az egészre a szemfödelet. A minap mégis érkezett egy írás, bizonyítva, hogy az ötletem nem volt teljesen elvetélt. Ha nem küld valaki gyorsan még egy sörözőkritikát, szinte biztos, hogy M. J. írása viszi el a rekesz sört, pláne, hogy volt olyan bátor és átszökdécselt nyolc Balatonra és Bécsbe vezető sávon, hogy meglátogassa a Budaörsi út legmostohább szmogszuttyos sarkában igencsak rossz helyre pottyantott John Bull Pubot, aminek a létére eleddig csak egyetlen elfogadható magyarázatot találtam, mégpedig azt, hogy ez az képeslaposan angolos épület csakis egy afféle Harry Potteres átjáró lehet a mugli világból a mágia világába. Nem is mertem soha közel menni, nehogy hirtelen óriás kalappá vagy isten tudja mivé változzon, á la Lewis Carrol versus Monthy Python.
Az ajtón belépve a tipikus angol pubokéhoz hasonló hangulatos, szolidan elegáns berendezést találunk, természetesen nem hiányozhat a könyvszekrény, rajta az elmaradhatatlan Reader's Digest-tel. Kellemes jazz szól, éppen csak jelzésértékűen, még csak meg sem kell emelnünk a hangunkat, hogy az ivócimboránk hallja, amit mondunk. A hely nyáron sem válik szaunává, legalábbis a légkondicionáló berendezés erre enged következtetni. A falon óriási plazma-televízió, ami valószínűleg a közvetített angol futballmeccsek, golf- és biliárdjátszmák alatt biztosít szórakozást az itt tartózkodóknak. A pubban egy korsó sör áráért már remek menüt kaphatunk, ami nem csak barátságos ára tesz szimpatikussá. Ám mi nem ezért jöttünk ide! A megrendelt korsó John Bull hamar megérkezik, négydecis korsóban, elegáns poháralátéttel.
A sör sötét borostyánszínű, és krémes habbal érkezik, ami az ötödik-hatodik fotó elkészültekor már csak félárbocon díszeleg a nedű tetején. Már első szippantásra megcsap minket a maláta dús, mindent elsöprő illata; emellett erős alkoholszagot vélünk felfedezni, amit nem indokol a tulajdonos bevallása szerinti öt százalékos alkoholtartalom.
Belekortyolva is a maláta marad domináns. Az első benyomás megfelel az elvárásoknak. A többi angol ale-hez hasonlóan édeskés keserűség fogad minket, ami után egy kevés, bátortalan savanyú íz bukkan fel. Ez viszont nem okoz hosszantartó traumát, mivel hamar felváltja a komló keserű zamata. A sör utóíze enyhe keserűségben teljesedik ki, amit enyhe pirított gabona- és napraforgómag-íz egészít ki. A John Bull színének megfelelően karakteres, de ugyanakkor mégsem túl testes. Szénsav pont a megfelelő mértékben van benne, azaz nem takar el semmilyen ízt, de mégis kellemesen csípős érzést biztosít.
A sör személy szerint nekem nagyon ízlett, és tudom ajánlani minden típusú sörkedvelőnek. Annak is, aki az Arany Ászokra esküszik, és annak is, aki kizárólagosan Chimayt hajlandó inni. Egy biztos: a második kört nem fogja megbánni!
A teljeskörű tájékoztatás kedvéért csak annyit tennék hozzá a beszámolóhoz, hogy a honlapról értesültem róla, hogy maga az isteni Rutger Hauer is járt itt, és a következőket írta a vendégkönyvbe:
There are a lot of happy sailors here tonight. Thank you very much. We go where the wind blows. Rutger Hauer "TACTICAL ASSAULT" sept. 1 '97
