Mint régi, nagy ellenfelek, akik már évtizedek óta kerülgetik egymást, miközben várják is a találkozást, végre szemtől szemben ültünk, és feszülten figyeltük egymást, én és egy korsó Paulaner Salvator.

Úgy képzelem el a pillanatot, hogy a masszív facsillárokon is kopaszra nyírt konyhásfiúk lógnak, a vállam felett vigyázban áll a sörmester, mögötte hatalmas karéjban a konyha kövér személyzete, egy pisszenés sem hallatszik, csak némi szuszogás, és minden tekintet a pincérnek felcsapott sörmester kezében imbolygó korsónyi vöröses folyadékra szegeződik, mintha szegény, halálba siető életük látványos megváltását várnák a kóstolás misztikus pillanatától. Aztán Monsigneur Tonycaviar dalla Torre del Tempio di Sanguinetto, a korszak egyetlen, megkérdőjelezhetetlen tekintélyű, fennen lobogó szellemű sörkritikusa hatalmas, szőrös pofájához emeli a korsót és megízleli a kedvére főzött sört, hogy ítéletet mondjon a sörmester teljesítménye fölött. Amikor aztán elégedetten csettint, hirtelen beindul az élet, a konyhásfiúk leugrálnak a csillárról, a kamrában az ínyenc patkányok tovább rágják a francia sajtokat, a sörmester miután kockára tette, immár visszanyerte létezése okát és értelmét, és indul vissza a dolgozni, stb, stb…
Ehelyett egy enyhén túlvilágított, terített asztalokkal telizsúfolt, alacsony belmagasságú galérián – a Király utcai Haxen Király étteremben - ültem, amikor a kedves, kövér pincér felhozta nekem régóta kerülgetett, nagy adverzáriusomat, a legendás Paulaner Salvatort, ami sajnos eleve verve érkezett a porondra: a korsó tetejéről hiányzott vagy kétujjnyi hab. Sajnos ebben a világban senki nem ismeri Tonycaviart, a kiugrott Johannita sörkóstolót, ezért úgy tettem, mintha ez nekem pont megfelelne így, és nekiláttam a kóstolásnak.
Az az igazság, hogy a Megváltó habjavesztetten, megtépázva is simán vitte a meccset. Az első korty után csak a végén beütő határozott és kövér édességre tudok gondolni, és csak lassan ismerem fel, hogy az elején egy markáns, pezsgőn komlós keserűséggel indít, majd egy pár követhetetlen és lenyűgöző ízbéi bukfenc után a legszebb kandiscukros-karamellmalátás édességet énekli ki, amit valaha kóstoltam – talán csak a MOMparkban ivott Paulaner Oktoberfest Bierhez fogható. Eközben azonban a keserűség is egyre szigorúbbá válik, és amikor mindkettő egyszerre éri el tökéletes formáját, fény gyúl bennem: a Salvator a sörök Beethovenje! Testes és romantikus, drámai, mint a vihar és édes mint a méz.
Maga a Király utcai helyszín nem különösebben nyeri el a tetszésemet, a masszív és ódon faberendezésre nem gyengülök, nekem ettől nem lesz ódon hangulatom, viszont nehéz tőle elférni, söröző rész nincs, minden asztalon elegáns teríték, ami a sörözésnél csak zavar. Mindazonáltal a habjavesztetten felszolgált Salvatoron kívül más bűnt nem követtek el.
A Paulaner Hefeweizen is teljesen rendben volt, bár nem okozott különösebb izgalmakat. A citromot mindazonáltal továbbra sem értem. Elmagyarázná valaki, miért kell citromot rakni valamibe, ami amúgy is egy kicsit túlzottan hajlamos a citromosodásra?