Régóta nézegetem a mélyhűtőben ezt a darab húst, és csak annyit tudok róla, hogy egyszer én vettem, és hogy marha. Kínos helyzet, egyetlen megoldással: meg kell enni. A receptet a Dining Guide-ról vettem, Gourmande jegyzi és az a címe, hogy „Barnasörben párolt marharagu”.
Fogtam a szép kerek, bár ismeretlen anatómiai eredetű, max 40 dkg-os húsdarabot, megszórtam törött borssal és bekentem zöldborsos dijoni mustárral – ha egyszer vettél ilyet, valószínűleg lesz is otthon örökké, mert magában nem túl finom -, majd egy kis olivaolajon minden szögből jól lepirítottam. Ebben a formában lefegyverző a marha, kint borsos-mustáros kívül barna, belül fehér kéreg fedi, miközben bent a leggusztább vörös nyers hús vár. Ezt onnan tudom, hogy a recept előírásait követve nagy kockákra vágtam a húst, bár fájt a szívem érte, hogy nem rakhatom egyben a sütőbe.
A második lépcsőben olivaolajat öntöttem az előre beáztatott római tálba, majd rá a húst. Két hagymát hámoztam, kettévágtam, beletettem, akárcsak a hat gerezd fokhagymát, egészben, tettem még mellé zellerszárakat, mert a receptben szereplő halványító zeller nem volt kapható a boltban, illetve dobtam még rá egy marék kapribogyót, babérlevelet, egész borsot rendesen, némi petrezselymet, és még meg is sóztam. Aztán felbontottam egy kis üveg barna Leffe-t, és miközben azon gondolkoztam, hogyan lehetne ezt az ételt mondjuk valamilyen „Leffenytűnek” hívni, merengve belelocsoltam az egészet. Szépen felhabzott, majd rátettem a kacsát formázó cserépfedőt.
Két óráig maxra tekert (villany)sütőben sütöttem, és közben letettem a Leffentyűs névkísérletről. Amikor kivettem, még bőven volt leve, ezért kapott egy húsz perc sütést fedő nélkül is, ami alatt szépen lepirult, de leve még így is bőven volt – afféle sörös húslé. Ha túl akartam volna finomkodni, akkor kislábosba átöntöm, besűrítem és a húsra csorgatom, én azonban éhes voltam, és így is nagyon finom lett. A Leffe aromája természetesen nem érződött, viszont a hús mesésen megpuhult – amint azt a sörös kezeléstől már megszokhattuk. Ezentúl az ízében is ott volt az a többé már nem azonosítható, de annál titokzatosabb és bujkálóbb illatos aroma, amit a sör a húsban okoz – furcsa mód a világos sör a világos húsban erősebben, mint a barna sör a vörös húsban.
Igen jó étel ez, mert nem bonyolult, csak egymás mellé kell dobálni a dolgokat és várni, viszont az íze nagyon sokrétű és szinte meghazudtolja az elkészítés egyszerűségét – az egyetlen bonyodalom: a hús elősütése meg tiszta élvezet, mert guszta és nemigen lehet elszúrni.
