Régi, régi dal/Jut még eszedbe kedvesem/a boldog ifjúság,/az erdőszéli kis patak,/s a régi jó barát? A régi-régi dallal együtt azonnal felbuktak bennünk a jóindulatú gúnnyal fűszerezett nemzeti sztereotípiák, amikor a Mozsár utcai Kaledonia ajtajában állva a szórólapok közt megláttuk az ’Auld Lang Syne’ feliratút, mely a ’Budapest Burns Supper 2010’ elnevezésű rendezvényre invitálta azokat, akiknek van 20000 forintjuk arra, hogy skót népviseletben vacsorázzanak a Grand Hotel Corinthiában, azaz a budapesti skótokat. Mert, hát min csámcsognánk mi, ha még a skótoknak is csak Robert Burns jut eszükbe saját magukról?

Ma este amúgy ennél némileg olcsóbban is megkóstolhatjuk a skót specialitásokat, hiszen Robert Burns születésnapja lévén a Kaledóniában, a főváros (asszem) egyetlen skót kocsmájában is főznek a bárd tiszteletére például hagyományos haggist, bélszínnel és "champit cake"-kel, azaz karórépa-krumpli rakottassal, valamint jellegzetes Belhaven Best sörrel főzött barna mártással.
Mi mindebből csak a Belhaven Bestet tudtuk megkóstolni ott jártunkkor. És ha őszinte akarok lenni, ez a jellegzetes skót ale nem is nagyon csábított visszatérésre. A kocsmával kapcsolatban nem maradtak éles emlékeim. Tipikus expat-pub, ahol senkit nem ismerek, és a fizimiskák is szokatlanok, mintha külföldön lennék, nemigen tudom kitalálni, miről beszélgetnek, honnan jönnek, hogy élnek, hová tartanak, stb. De azért minket sem néznek ki, a kiszolgáló személyzet magyar és szívélyes.
A bárpult azonban szimpatikus: Belhaven és Guinness feliratú tornyok magasodnak rajta, valamint van vagy tíz féle üveges Belhaven sörük. Köztük egy Twisted Thistle (kb.: Göcsörtös Bogáncs) nevű India Pale Ale, egy ’radieuse’ scottish heavy ale (Wee Heavy=Kicsikét Nehéz), egy Fruit Beer (erdei gyümölcsökkel), és persze egy Robert Burns Ale, ami mi más lehetne, mint költészet a palackban – csak annyit tudunk róla, hogy nagyszerűen passzol ételekhez (?), sötét, édes és süteményszerű, mégis ott van benne Skócia íze!
Meg van egy titkos csodafegyverük, a 7%-os fekete Scottish Stout, amit ma este az ayrshire-i bárd tiszteletére itthon fogok felnyitni. Nyilván stílszerűbb lett volna, ha egyenesen egy Robert Burns Ale-t nyitok ki ebből az alkalomból, csak sajnos, amikor a fekete Stoutot a Kaledonia pultja alól beszereztem, még fogalmam sem volt róla, mikor született Burns – a látszat ellenére ugyanis nem vagyok a skót kultúra elrettenthetetlen rajongója – azaz máig nem voltam, de az is igaz, hogy még sosem kóstoltam a fekete Stoutjukat.
De, mint említettem, a múlt héten csak az egyetlen csapolt formában is elérhető skót ale-t, a Beelhaven Bestet kóstoltam meg, és ez nem tett rám túl nagy benyomást. A nitroKeg eljárással, a Guinnesshez hasonlóan nitrogénes hordóból csapolt halovány, rózsaszínes világosbarna pintnek a habja nagyon szép volt – a Guinnesséhez foghatóan tömör krém – nyilván az eljárás hasonlósága miatt. Az íze azonban az angol sörről alkotott némileg idejétmúlt és erősen negatív sztereotípiáim tökéletes igazolásaként vizes volt és döglött. Amit persze csak egy hajszál választ el a hordóban érő ’real ale’ selymességétől, de mégis csak elválaszt.
Aztán előadja a mélyebb ízeit is, melyek igencsak idegenek és barátságtalanok, a nyirkos kaledóniai tengerpart egy februári hajnalon, a göcsörtös bogáncsokat zörgeti az északi szél, és ha ezeken a barátságtalan száraz növényeken nő bármiféle bogyó, na akkor annak az íze köszön vissza a Belhaven Bestben. Gyengén mézes, de inkább szappanos, savankás, egy éretlen bogyó íze, egy éretlen, ám már kissé erjedt bogyó íze körvonalazódik a szánkban, ami hazai viszonyok közt talán leginkább a keveset kóstolt naspolyára emlékeztet.
Sokszor a Guinness is borzasztó, van ezekben a brit sörökben valami, ami nehezen éli túl az exportot, és noha a Guinnessnek ez már sikerült, a nagy múltú, ám a Guinnesshez nem hasonlítható hatáskörű dunbari Belhaven sörfőzdének még nyilván nincsen akkora gyakorlata ebben. És csak azt tudom mondani, amit annyi más sör esetén: itthon nem ízlik, de ha egyszer eljutok Skóciába, ha addig élek is, meglátogatom a Belhavent, ami mellesleg egy majd háromszáz éves gyönyörű skót ház, egy gyönyörű kert közepén, na és ott majd ízleni fog. Ebben szinte biztos vagyok.