Mindenkinek köszönjük, aki eljött, és mindenki sajnálhatja, aki nem, illetve, azoknak is örülünk, akik nem jöttek el, mert így mindenkinek jutott rendes adag Péter Anna kolbászából.
Amikor előző este odaadta nekem a teljes, felvágatlan kolbászcsigát - régi típusú villanymelegítők fémszálának volt ilyen formája - és beleszimatoltam a zacskóba, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Normális ez? Hogy egy kolbásznak ilyen szaga legyen? Nénilábujj-szaga volt. Rózsavíz. Mindig is utáltam. Iránban ilyen fagyival etettek, és haza is jöttem egy héttel korábban. De Anna biztosított róla, hogy tényleg csak egyetlen egy apró csöpp van benne. De amikor ezt mondta, valahogy nem volt olyan magabiztos, mint máskor. Mindegy, együtt bukunk, gondoltam, és bevittem a Kaledóniába.
Elmondtam a csak angolul beszélő szakácsnak, hogy a testes zsírdarabkák miatt hosszan kell sütni kislángon, elég bizonytalanul nézett, aztán másnap a sajttáj előtt, amikor a nagyrésze megsült, kiderült, hogy egyáltalán nem nagyon lehet szeletelni, de szerencsére egy skót konyhára szakosodott, számtalan haggist legyártó létesítmény ettől nem rettent meg. Tett alá egy falat kenyeret, és szép rusztikus darabkákban felszolgálta.
És a happyend: nagyon finom lett. Alapvetően volt egy keleties stichje, ami súlyos birkaízzel volt aláhúzva, pisztácia-birka két jóbarát, tulajdonkjéppen a keleti sütik világát idézi, a hússal meg egyenesen dekadens, meg volt hozzá a kielégítő zsír, aminek jó rélsami meg a legjobb magyar hagyományok szerint működött. Etette magát, és itatta az evőt.
Volt mit inni: az egyik csapon a Rotburger szűretlen világosa folyt.
A másik csapon a Bors szűretlen barnája.
A harmadikon a békésszentandásiak Fekete Korsója.
Fotókért köszönet Serkoptatónak.