Már az erdőben kanyarogva tudtuk, hogy itt minden sarkon lehet egy sörfőzde, mégis megdöbbentünk, amikor Eichofenről kiderült, hogy szinte nem áll másból, mint egy nagy schlossbrauereiből, egy burgból és egy gasthofból.

Az biztos, hogy a főút konkrétan a gyárudvar közepén vezet keresztül: egyik oldalon az iroda, másik oldalt az utcára kitolt üvegfal mögött működő rézüstös főzőház, meg maga a gyár, előtte hatalmas piros Eichofenes kamion parkol, úgy fest, valami utópiába csöppentünk.



A Gasthof pár perces várakozás után hajszálpontosan délután négy órakor nyit, besétálunk és mindenből kérünk egy keveset, csak úgy szakszerűen, gyorsan, még vagy száz kilométert kell vezetnünk.

Ebben a gyárban először 1692-ben főztek sört, más dokumentumok szerint viszont már 1300-ban. A jelenlegi épületek nem lehetnek sokkal többek 200 évesnél, de ebben sem vagyok biztos. Schlossbrauerei Eichhofennek nevezik teljes nevén, amiből annyi igaz, hogy a hegy tetején van egy várrom. Mindazonáltal az egész gyár-település igen romantikus: egy meredek hegyoldalban épült, észak-német stílusú házakkal, onnan tudjuk, hogy gyárudvaron hajtunk keresztül, hbogy kapu alatt hajtunk be, és kapu alatt jatunk ki.

Már húsz kilométerrel korábban is találkoztun a jellegzetes, piros Eichhofenes kamionokkal, igyekeznek lefedni a környéket, évente 24 000 Hl sört főznek. Amennyire meg tudom állapítani, ők itt a mindennapi sörök előállítói.

A Helles nem volt igazán meggyőző, a pils persze jobb volt, szép, keserű, magabiztos aranyszínű sör, a Dunkel sem hagyott mély nyomokat. Viszont sikerült vásárolnunk egy piros, nyitott kartondobozt, melyben az egész szortiment benne volt, így aznap este a szállásunkon kipróbálhattuk a giccses, homokfúvott üvegben érkező Premium Dunkelt és az Eichatort, ami az eichhofeniek duplabakja.

A duplabakok hagyományos névadási szokásai szerint, a Paulaner Salvator nyomán elnevezett Eichator vörösesbarna sör, laza, sárgás habbal.

Az íze kellemesen pörkölt, sütis, parfümös, egyfajta elegáns komlós édességgel indít. Testes sör, kicsit szúrós. Viszont a kellemes kezdést nem sikerül folytatni, a vége simán csak édes, hiányzik belőle a karakter, a fűszer, a komló.

Az Eichator inkább a malátában és az édes regiszterekben jeleskedik, a maláta pörkölése egészen jellegzetes, már-már füstölt benyomást kelt. Szintén említésre méltó a mohos, pincés illat, viszont korántsem kellemes az árnyoldalaként jelentkező káposztás növényiség.

A Festbier nevű sörüket már itthon kóstoltam. Szúrós, kénes illata van. A töltésnél szép arcát mutatja. A rezes, mézes, borostyánszínű folyadék szép krémes sárgás habot termel. Közepesen testes, édeskés sör. Harmonikus, gömbölyű ízek, némi kiélezett, mézesen csípős édességgel, továbbá valami számomra kicsit visszataszítóan selymes, tejszerű gördüléssel. Ebben is feltűnnek a pincés, mohos ízek, némi kellerbier-hangulat, de ennek sincs olyan erős íz-karaktere, ami revelatívan mesélne a környék ízléséről, hagyományairól. Az erdő közepén hatalmas kastély, látványsörgyár és vendéglő, de a söreik némileg provinciálisak – ilyesmi csak Németországban elképzelhető.