Ha valakinek a szakmája megköveteli az alkoholos italok fogyasztását, akkor a minimum az volna, hogy szakmai célokon kívül nem iszik alkoholos italokat. Ehhez a mutatványhoz azonban nem vagyok elég fegyelmezett, meg aztán néha a szakmai célok is elég homályosak. Mert pl. egy csomó sört elfogyasztottam, lefotóztam, megkóstoltam, azt mégsem írtam róluk. De azért kár lenne teljesen elfeledkezni róluk. Egy kis gyűjtemény a kimaradtakból.
Talán érthető, hogy nem volt kedvem beszélni egy olyan hazai termékről, melybe még kóborkutyák sem szívesen hemperednének, ez a népnevünket a sárba rántó
Magyar Ászok.
Nem kéne hozni valami törvényt, hogy milyen keretfeltételekkel lehessen ráírni valamire azt, hogy „magyar”? Perverzeknek részletek a ratebeeren >>> 
Szintén nem tudtam mit írni egy külföldi tragédiáról, a messze földön híres, ám teljesen ihatatlan
Berliner Kindl Weisséről.
Ami azt illeti ittam már ilyet piros meg zöld változatban Berlinben, az sem ízlett, de önmagában tényleg mindent alulmúl. Savanyú és barátságtalan. Noha 500 éves kulturgut. 
Nem írtam a laaberi Plank sörfőzde nagyágyúiról, talán azért mert a várt reveláció elmaradt.
A Dunkler Weizenbock, a Bavarian Heller Doppelbock, és a Heller Weizenbock
mind igen jó sörök voltak, de nem változtatták meg a német bockokról alkotott elképzeléseimet. Mind az édesség különféle egyre élesebb, csípősebb változatairól szólnak, miközben persze gyümölcsösek is. Ittam számos mindennapi német lágert is, a Hasseröder elég vacak volt, a Tucher Pils pedig tisztességes.
Egyszer aztán szembejött egy érdekesség is. Egy hatszögletű kúp alakú sörösüveg Észtországból, neve
Viru.
Elsőre nagyipari vacak, szép lassan az uralkodó malátásság mellett mutat valami érdekes kandiscukros édességet, de végül csak annyira lesz jó, mint egy alkohollal dúsított alkoholmentes sör. Fő erénye a valóban szép üveg. Csak idő kérdése, hogy a magyar importőrök rátaláljanak. >>>
Brüsszelből kaptam egy nagyon ígéretesnek tűnő Struise-főzetet, az
Ignis & Flamma nevű IPA-t,
amivel nem is volt semmi baj, de nem is volt vele semmi különös. Szép, komlós, gyümölcsös IPA, váratlan fordulat nélkül. A neve nem véletlenül hasonlít a De Molen Vuur und Vlam-jához – ez itt annak a Struise-féle változata.>>>
Egy görbe estén kóstoláson kívül kinyílt a
Schneider Weisse Aventinus Eisbock (búzaduplabak)
amit sokáig csak messziről tiszteltünk. Nem ok nélkül: 12 %-os alkoholtartalma szinte eltörpül a hihetetlen erős és koncentrált gyümölcsíz mellett. Alkoholba mártott túlérett, szárított gyümölcsök, de olyan sűrűségben, hogy elzsibbad a tőle a nyelv. És olyan intenzív, hogy szinte énekel, ha lett volna nálam papír, akkor íveket írtam volna róla. Így inkább csak Ogreface-t idézném a ratebeerről:
…Ahogy emelkedik a hőmérséklete, úgy nyílik ki egyre jobban és lesz egyre gyümölcsösebb, gazdagabb. Megjelennek a fűszerek, csokoládé, túlérett banán, füge, datolya, selyemcukor, gyógynövények. Sűrű, nehéz és olajos teste van, tele van apró buborékokkal. A nagyon magas alkohol tartalom szépen elvan rejtve benne, lassan zsibbaszt és melenget. Utóíze gyógyfüves, fűszeres, keserédes, kissé fanyar és nagyon hosszan kitart…
Az Aventinus Eisbock szerencsére már itthon is kapható (Sörspecialistánál), így az pótolható, ezért a legnagyobb tavalyi mulasztásom mégiscsak a
Mikkeller Black Hole
meg nem írása. Ez a sör a Mikkeller szuperfegyvere, egy 13,1 %-os imperial stout, amiben a hagyományos összetevőkön kívül van még gabonapehely, barna nádcukor, vanília, kávé, és egy csomó fajta komló. Egy orgiasztikus sörkóstolás csúcspontján nyitottuk ki, így képtelen voltam már jegyzetelni, csak arra emlékszem, hogy döbbenetesen jó volt, minden kortyot hosszú percekig forgattam a lehető legszélesebb vigyorral. >>>
