Újabb helyes kis belga palackot látok magam előtt, rajta tündérke, fairy, pixie, kelta boszi, ami csak kellhet: utálom ezt a fantazi-vonalat, de a Quintine söröknek nem tudok ellenállni.
 

Édes, élesztős, fűszeres illatú ködös, mélysárga folyadék, mely csipkés, laza, de viszonylag tartós habot fejleszt a pohárban.

Ahogy beleiszunk, lágy, selymes karbonáció tölti be a szánkat. A habzás nagy szoknyasuhogással, fontoskodva levonul, és miután elcsendesedik, azonnal éles, kandiscukros, konyakos, likőrős édesség veszi át a helyét, majd rád villantja zöld szemét a komlótoboz, és sziszegve vázolja fel az ambiciózus utóízt.

Ami olyan, akár egy injekcióstű, földöntúlian tiszta és éles, méregdrága méreg, az utolsó íz, amit érzel a földön. Egyértelműen európai, német komlók, de thrillerbe illően elegánsra és halálosra főzve. Messze nem ural le mindent, de amikor belép, lehet tudni, ő az úr. Az ambíciózus komlóprogram nem is annyira az aromakomlókra, mint inkább a kiszámíthatóbb, és legalább olyan pszichedelikus ízeket rejtegető keserűkomlóra épít.

Mondtam már, hogy nem csípem a manócskás söröket, de a múltkor volt szerencsém a Blond húgához, a még elbűvölőbb és szűziesebb Bio Blonde-hoz, és asszem kezdek belezúgni ezekbe a manókba. És még csak most jön a középső nővére, a kis vörös Ambrée, és a fekete özvegy, a Stout.