Azt hiszem kicsit el lettünk kényeztetve az újkori imperial stoutok által, melyekből a globális gurmé sörpiac  sokkal többet kínál, mint sima stoutból. Ha meglátom a fekete címkét, máris az a kivakított fekete íz jut eszembe, pedig az csak az imperial stout sajátja. Ez itt egy stout, méghozzá egy belga stout, ami nem éppen mindennapos dolog.
 

Az illata finom likőrös, édes illat, melyből lassan mezei virágok, vadvirágok fojtó szaga is előmászik. A sör majdnem szénfekete, ahol már csak egy-két centi van belőle, ott némi vörös-barnás árnyak jutnak át rajta. A habja sűrű sárgás, paplanszerű, és hamar elmúlik, csak egy vékony hártyát hagy maga után.

Kellemesen közepes karbonációval nyit, melyben érdekes, fűszeres ízek öltenek testet, majd igen hamar befordul az erősen pörkölt maláták utcájába, miközben megkondít egyetlen ritkán használt ízlelőbimbót, ami valamiféle fülledt sajtos fermentációt hivatott regisztrálni.  A végén becsületes és egyértelmű, de nem valami izgalmas keserűség veszi át a főszerepet.

Minőségi sör, szó se róla, de az én ízlésemnek nem elég száraz, nem elég érdekesen keserű, inkább visszafogott, homályos ízek jellemzik, közbe meg rohadt erős – 9%. Ráadásul az én számban ez kifejezetten nőies ital, mégis Hercule Poirot-ról nevezték el, aki persze egy híres belga, ez rendben van, de mégis csak egy kackiás bajúszú férfi. Ha ezt vesszük, lehet, hogy az egész kóstolást rossz irányból kezdtem, és ahhoz, hogy kikóstoljam ebből az alkotásból a maximumot valami egész más dolgokat kellett volna benne keresnem. Kezdem átérezni, mennyit számít egy-egy sör kóstolásakor az aktuális tudattartalom.

Az imperial stoutokkal ellentétben, szerintem ehhez annyira nem menne jól a csoki, valami kevésbé masszív dolog inkább, meggy, konyakmeggy, izgalmas lágy sajtok, camambert és annak rokonai, de igen: pl. erdei lekvárral felszolgált vadhús az igen-igen kívánkozna mellé.