A Philiipe, a belga már régesrég megjelent a mentális főváros-térképemen, mint az a hely, ahol a friss osztriga és a belga sör magától értetődő könnyedséggel találkoznak. Kedden és csütörtökön van szállítás, akkor érdemes menni. Az osztrigát mostanáig nem sikerült levadásznom, de a péntek esti degusztációs belga sörmenüre sikerült eljutnom.
Kezdem megkedvelni az Újlipótvárost, és ennek egyik fő oka a benne nyíló vendéglátóhelyek. Fáradt nemzetiségi konyhák, eszköztelen olcsó sörözők és leszakadt becsületvesztők. Pár hónapig üzemelő amatőr cafék, punkos használtruhabolt, csokoládémanukfaktúra, teaház, laza reggelizőhely, végül pedig elegáns polgári éttermek, melyek a több elegáns pesti étteremmel szemben nem idegen testként ülnek környezetükben, hanem organikus részei a kerületnek, és jórészt környékbeliekből álló törzsközönségre alapoznak. Ezeken az estéken nem ritka, hogy szegről-végről mindenki ismerős (egymásnak). Jól látszik ez a Mosselenen, a Kánaánon, és úgy fest, hogy a péntek este tesztelt, mindegyiknél elegánsabb Philippe, a Belgára is igaz.
A 15-ös busz a hét vége felé elszaporodó tüntetések miatt teljesen ideiglenes útvonalon haladt ezért késve érkeztem, és mintha csak rám vártak volna, az előkészítőpult dugig volt már kész tányérokkal, már nemcsak az üdvözlő tál, de az első fogás is ott sorakozott. A pult mögött Philippe, a belga szakács pakolgatja a kompozíció apró összetevőit a művészi igényű tányérokra. 8 éve költözött Magyarországra, először Esztergomban volt étterme, aztán két és fél éve megnyitotta a Balzac utcai Philippe, a belgát. 
Az elegáns, de nem minimalista ízléssel elrendezett tányéron három dolog van. Egy nagy feleses pohárban matjes némi káposzta- és répareszelvénnyel, egy kis kupicában csípős paradicsomleves, és egy kis tálkán bundázott kagyló. Hozzá a Morte Subite (Hirtelen halál) volt felírva, de a művésznő estére belázasodott, ezért a megbízható karakterszínész, a Boon sörfőzde Gueuze söre ugrott be a helyére. Ez a fogás rejtett kihívást tartogatott, a matjes a pilzeni sörök felkent kísérője, a csípőshöz tudvalevően lágert kell inni, a kagyló pedig főleg Belgiumban találkozik a sörrel, és különféle ale-ket szokott kívánni. Végig kellett kóstolgatni, melyikkel barátkozik a gueuze. A csípős paradicsomleves volt a kakukktojás, ahhoz nem ment a gueuze.
Utána kisvártatva újabb sör és újabb fogás érkezett: marinált matjes északi-tengeri koktélrákkal. Ehhez a szokásos Blanche de Namur-t kellett kóstolni, de a pincérsrác valamiért olyan grandezzával töltötte, hogy felhabzott, lepunnyadt, eltűnt belőle a kétértelműség, és hozzá sem tudott vakkantani a szuperfinom heringhez. Nem szeretem ezt a sört, de kértem még egy pohárral, hogy adjak neki esélyt, és mi derült ki? Hogy a BdN Earl-Grey-illatú butácska édessége evidens mégis tünékeny harmóniába rendeződik a füstölt hal füstöltségével. Tökéletes példája annak, hogyan emel fel egy telibetalált ízpárosítás egy magában nem kifejezetten finom sört.
Azért már vártam, hogy jöjjön valami rendes sör: harmadikként a Duvel érkezett. Mellé egy tányéron Ardennes-i sajtkrokett, káposztáslepény, a változatosság kedvéért egy kis kagyló és zöldséggolyók. A kagylót beletunkoltam egy arra járó sajtos, sárga ízcsíkba, és csilingelni kezdett a számláló, ahogy magamban elkezdtem maximális pontszámokat adni erre az ízkombinációra. A ropogós bundába csomagolt markánsan érett sajt iszonyú jó, de a légiesen keserű Duvel nélkül talán túlságosan tömős volna. Így tökéletes. Osztom a pontot Philippe-nek is. Innentől kezdve semmi sem véletlen, egy biztos kezű klasszis vigyáz rám.
Sajnos még nagyon sok fogás van hátra, de muszáj végigmenni, mert érdemes: ezeket a holnapi folytatásban írom le… >>>
