A Sam Smith címkékkel nem lehet betelni, a Taddy Porter is parádés: a Yorkshire ház okkult rózsája találkozik a német expresszionizmus plakátművészetével egy családi manufaktúra narancslekváros üvegén.
Jó fekete sör, vöröses, mahagóni reflexekkel, ha nagyon nézegetjük a fényben. Komoly sárgás habja támad, de aztán hamar el is múlik. Az illata annyira vidáman és földközelien friss, élesztős, mintha a reggeli zsemle az orrodba harapna.
Az első kortyokat ugyanez az élesztő dominálja, majd egy kis erjedt gyümölcsösség viszi át savanyú, ázott kávéízbe, ami oly sokszor előkerül a szigetország söreiben, és oly vacakul hangzik, mégis annyira meg lehet szeretni, mint Bartók legkellemetlenebb skálaugrásait.
Ebben az ázott kávéban azért sok az édesség is, éppen az bújik elő legközelebb, és húzza magával a komlót is, és ígér egyfajta éles keserű likőrösséget, ami végül nem valósul meg. Nagyszerű sör, laza és természetes, a megfelelő mennyiségű disszonáns elemmel működő harmónia. Tényleg egy kicsit öreges (ezzel szokták lesajnálni az ale műfajt), de azért nagyon jó, nemcsak kulturális, de mezőgazdasági utazás is a brit szigetek esőáztatta terményei közé.
Nagyon jó volna hozzá enni valamit, a www.beeradvocate.com – ot futtató Alström testvérek (a ratebeer mellett az internetes sörvilág másik nagy szaktekintélye) másnapos angol reggelit (tükörtojás, bab, véreshurka) javasolnak hozzá, én csak képzelődöm és olyanok jutnak eszembe, mint főtt marhahús, boróka vagy más gyümölcsszósszal, esetleg valami mélytengeri ízű, nem sült seafood, kagyló, osztriga, stb, de akár egy csokoládés zabpelyhes ropogós sütit is oda tudnék képzelni.
