Régen tudom az osztrigás porter történetét, először csak divatos és olcsó sör-étel párosításként létezett, mondjuk a fish and chips + lager őseként, aztán az óriási halszagú világkikötők kora lejárt, az osztriga a gazdagok külön bejáratú gusztustalansága lett, a porter meg történelmi sörműfaj, melynek legkülönösebb verziójába egyenesen belepakolták az osztrigát: ez az oyster stout.

Számítottam rá, hogy Londonban mindezeket körbekóstolhatom, ehhez képest meglepően kevés alkalom kínálkozott ilyesmire. Amikor azonban a Borough Market mellett megláttam a Wright Brothers Porter and Oyster House-át, egy szempillantás alatt döntöttem: itt ebédelünk.

A Meantime London Porterje tökéletes volt, kóstolást nem írtam róla, de anélkül is nyilvánvaló. Savanykás, száraz maláta, kávés pörköltség, apró gyöngyszemnyi kis édesség: nagyszerű sör szép kivitelben, tökéletes társa egy osztrigának.
Amit sajnos nem sikerült lőnünk, mert az étlapon nem szerepelt, és nem voltunk elég szemfülesek ahhoz, hogy rákérdezzünk. Úgyhogy végül is mindenféle halacskák és rákocskák mellé ittuk meg, ami gasztronómiailag nem volt tragédia, sőt: jól passzolt a porterhez a rántott sneci, viszont utána megkaptuk azt a bizonyos „vicces gyomrot”, ahogy az angol mondaná: funny stomach. A magyar úgy mondja: enyhe gyomormérgezés.