A Fuller’s a londoni sörkultúra állócsillaga, a 350 éve működő chiswicki sörüzem mindent túlélt, és jelenleg is a lehető legjobb formájában van.
A London Pride nevű alapsörön túl, a Fuller’s arról is híres, hogy itt fordult meg az angol ale sorsa. 1973 körül a Fuller’s igazgatói éppen azt tervezgették, hogy végleg leállnak a real ale főzésével, és nem használnak többé cask-ot. Addigra ezt a legtöbb piaci szereplő megtette, náluk a hagyománytisztelet ezt késleltette, de akkorra már elkerülhetetlennek tűnt a dolog. És akkor jött a Camra, ami 1973-ra már éppen kilátszott a földből, és számomra nem tisztázott módon – valamiféle finom puccsal – olyan vezetést ültetett a realisták helyére, akik nem nyűgnek, hanem lehetőségnek látták a caskot és a real ale-t. Sikerült elkerülni a technológia kivezetését, és attól a ponttól fogva a cask és a real ale elindult azon a majd negyven éves úton, ami mára a 800 féle real ale-t bemutató Great British Beer Festivalhoz vezetett. 
A Fuller’snek kb. 300 kocsmája van, ezért nem nehéz Londonban bárhol belefutni a termékeikbe. A London Pride itthon is kapható, főleg a British Store-ban, igaz, csak dobozos kiszerelésben. Londonban meg ehet kóstolni a cask ale változatát, állítólag nagyon finom, nekem azonban nem volt szerencsém, aznap a London Pride pont nem volt csúcson - némileg ízetlen folyadékot kóstolgattam. A gyárban azonban bőségesen kárpótoltak ezért, csak hárman voltunk a csoportban és végigkóstoltatták velünk az egész szortimentet, a csúcs-presztízstermékeket is beleértve, mint pl. a Brewer’s Reserve évjáratos kiadásai, meg az én kedvencem a Past Masters sorozatból a Double Stout, amit hamarosan itthon is kinyitok egy példányban. De van itthon egy konyakoshordóban érlelt Brewer’s Reserve-m, egyszer azt i megírom. A Fuller’s amúgy főz még egy sor nagyszerű sört, pl. az ESB is jó, az IPA-jukat Bengal Lancernek hívják. De készít lágerízű ale-t is Discovery néven a még mindig nagy piaci súllyal fogyasztó láger-generációnak.
A főzdét amúgy a régi és az új harmonikus együttélése jellemzi, legalábbis elméletben. A patinás épületben high-tech honol, és néhol a high-tech elegánsan hátralép, hogy láthatóvá tegye a szunnyadó múltat, morzsálódó vörös téglákat, és mélytüzű rézüstöket, melyek úgy visszhangoznak, akár egy katedrális. Az idegenvezetőnk, egy kedves, kevésfogú veterán léhűtő, láthatólag sajnálta a régi világ elmúltát, ma már ezt a gyárat is nyakkendős csinovnyikok vezetik, és az egyszerű munkásember sem olyan vidám, mert többé nincs ivás a sörgyárban. Míg régen ez egy wet-brewery volt, azaz lehetett inni, ma már szigorúan dry-brewery. A wet-brewery-nek az volt a mélyebb értelme, hogy a régi technológiában számos olyan feladat volt, ami szinte emberfeletti erőt, fájdalom-, hő-, fáradtság- és bűztűrést követelt meg a munkásoktól – pl kisikálni a 10 méter mély rézüstöt – és épeszű ember nem akadt, aki ezt bevállalta volna külön juttatások ígérete nélkül. A külön juttatás pedig a sör volt. Ha mentél sikálni, kaptál zsetont, amivel a sikálás után sörhöz jutottál. Így már működött az üzem. 
