Remélem nem feszítem túl a kedves folyékony olvasók türelmét azzal, hogy folyton csak sörvacsorákról írok, melyeken Ők nem jártak, de hát mit tegyünk, ha az ősz a sörvacsorák ideje, és egyre több étterem vág bele a műfajba, ami pillanatnyi enyhülést hozhat a borvacsorák már-már terhes monotonitása közepette.
 

Kovács Antal, a Curia Vendéglő sommelier-je biztos kézzel nyúlt a feladathoz – ő nem először látott magyar kézműves sört – szegény el sem kerülhetné, hiszen ott lakik a Krúdy Gyula utcában, és évente kétszer Főzdefesztre ébred-alszik el. Személyes gasztronómiai ambíciói hajtották, amikor a Curia étterem nyári nyitásakor szinte azonnal felvette a Köleses Sört az itallapjára, és ezzel sem számított rosszul. Egyrészt vannak, akik direkt ezért járnak ide, másrészt, amikor a külföldi vendég magyar sört kér, akkor képesek azt őszintén prezentálni, és nem kell elgondolkodni azon, mi is a magyar sör, meg mitől magyar, illetve miben különbözik az általános eurolágertől.

A sörsor adott volt, a Köleses Sör három változata lett bemutatva, az eredeti, a fesztiválra készült Hajdinás és az előző Főzdefesztre készült Dupla. A nagyívű, nemzetközi sörsorokat bemutató vacsorákhoz képest ez papíron hátránynak tűnt, a valóságban előnynek bizonyult. Nem volt megerőltető, nem zsibbadtak el a végére az érzékek, a sörök ízei szép, logikus sorrendbe álltak.

A hagyományos Köleses sörhöz egy nagy tányér apró öblében Taleggio sajtot kaptunk ruccolával, a sajt és a mellette kíváncsiskodó méztől ragacsos diószem beszélő-viszonyba került a köles okozta fura édességgel, a ruccola azonban inkább a karakteresebb pilzenik kísérője szok lenni, bár itt sem volt kellemetlen.



Az igencsak megosztó kakukkfüves Hajdinás Sör volt a második, a közönség soraiból nemigen érkezett visszajelzés, nekem másodszorra is ízlett, egy ponton van benne egy olyan pikáns szúrós csípősség, amire tudok vágyni, igaz, hogy sok fura zöldséges, brutális, kakukkfüves nem-igazán-sörbe való ízzel megtolva. Túl erős benne a kísérlet – nekem elég lenne a füst, a gőzmozdonyt nem kérem hozzá. Egy kaukkfűmentes kacsát kaptunk hozzá, és egy pillanatra tényleg működött is az a mókás koncepció, miszerint a sör a szájban fogja megfűszerezni a kakukkfűre áhítozó kacsahúst.



Végül befutott az este ura, a Dupla Köleses, másnéven félbarna, amiben Kovács Antal megtalálta a sör karakterét jól elmagyarázó pipadohány aromát, amivel sűrű bólogatások közepette értek egyet, csak eddig én ilyen szépen nem tudtam megfogalmazni. Kifejezetten jól áll neki a vörösboros pohár, most már amúgy címkéje is van, amint a képen látható, és egyre kiforrottabb az íze – miközben a köles furcsaságait továbbra is megtartja. Hozzá először édeskésre hangolt csülök érkezik birsalmás káposztával és hagymás dödöllével – klasszikus gondolat új köntösben, működik is szépen, nekem talán egy kicsit nagy az adag, sok a hús, de akkor persze nem volt gond elpusztítani.

A desszerthez nem kapunk új sört, a hajdinásból készítettek egy sabayont, és azt öntötték rá a gesztenyés máktortára, ami kifogástalan édességnek bizonyult.
A konyha magabiztosnak és megbízhatónak tűnt, az ételek ízei impresszionista lazasággal követték a sörök ízeit, mindig volt, ami stimmelt, és mindig volt mellette olyasmi, ami tovább-asszociált, jó vacsora volt – valószínűleg sokat segít a borvacsorákon szerzett gyakorlat.