Kétségtelen, hogy bennem is működik az ösztön: ha egy kocsma előtt egy ismeretlen sörlogó van, akkor biztos bemegyek megkóstolni – még akkor is, ha nyilvánvalóan valami átcímkézett saját márkáról van szó.
Egyre gyakoribb a jelenség: a vendéglátóhelyek keresik a lehetőséget, hogy autentikusnak tűnjenek a vendégeik szemében. Ennek egyik legjobb módja, ha különleges, csak nekik szóló sörrel lepjük meg őket. Ez persze ideális esetben azt jelenti, hogy a kocsma maga főzi, ahogy az annyiszor megtörtént a globalizált sörgyártás, az olcsó hűtés és a fejlett európai szállítási infrastruktúra megszületése előtt. Ez természetesen nem elvárható Budapesten, ahol a kocsmákat nem csak a tőkehiány és a szegényes vásárlóerő, de a vállalkozás-ellenes kormányzati és hivatali légkör is a vegetálásra ítéli. A kocsmárosok ennek ellenére gyakran igyekeznek saját sört villantani.
Ezért árulnak a SzimplaKertben Szimpla Sör néven szlovén Uniont, a Liszt Ferenc téri Bohémiában Prágai tavasz néven régen „soproni házisört”, a Silenusban a tragikus pécsi házisör után most már talán szintén sopronit, a Pointers franchise-ban Hunters Gold néven Mister sört. Nem is volna ezzel nagy baj, mert a sör tényleg szépen cimkézhető, és tényleg számos helyen jól kezelik a sajátmárkás sör kérdését, de az már elég bosszantó, ha a főnök azt hiszi, hogy akkor hiteles és eléggé saját a márkája, ha senki nem tudja, honnan is származik. Higgye csak azt a fogyasztó, hogy a sör ott terem valahol a pultban. És mivel a pult annyira csinos, meg a pultoslány is annyira kedves, a sör csak jó lehet.
Miközben első ránézésre ezek a kocsmák az elérhető sörök diverzitását növelik, valójában csak a sötétséget terjesztik, azzal, hogy az információ útjába állnak, és téveszméket ültetnek a fogyasztó fejébe, illetve honorálják az öntudatlan vásárlót, a tudatos vásárlót meg diszkriminálják. Persze volt honnan tanulniuk: ha jól megnézzük, a boltokban kapható sörök jó részére szintén nincsen ráírva, hogy hol főzték, csak, olyanok, hogy EU-ban, egy nagy cég kötelékében. Mindezt csillogó arany alapon csillogó ezüst betűkkel, hogy szinte teljesen kizárják a lehetőségét annak, hogy valaki véletlenül elolvassa.
A Madách téri Public Pub amúgy nem egy rossz hely – annak, aki szereti a klasszikus pubhangulatot dj-vel. Ott árulják a Public Dark nevű sajátmárkás sört, nyilván a túlárazott Guinness helyett – nem is rossz gondolat. És ráadásul a sör sem kellemetlen. Alapvetően nagyüzemi jellegű, kiszámított vizes könnyűség, pont annyi íz, ami ezt elfogadhatóvá teszi, de szépen ki van találva a karamelles édesség és a keserűség egyensúlya, itatja magát. Édesebb, mint a Kissler Keserű Barna, vagy a Soproni Démon, de könnyebb és szárazabb a Gösser Bocknál vagy a Dreher Baknál.
Szóval meg lehet inni, de ügyesen titokban tartják, honnan való. Nem mintha olyan nagy nyomozást folytattam volna, de azért kérdezgettem, és senki sem tudja, senki nem vállalja. A Budavári Sörfesztiválon a pultban azt az információt kaptam, hogy Üllőn főzik egy sörfőzdében. Utálom, ha hazudoznak az arcomba: üllőn, a Franzberger sörfőzde nem tud róla. Egy tippem maradt: Szlovénia. Onnan mostanában nagyon könnyen bejön az olcsó és ahhoz képest egész tűrhető sör. Hogy lehet az, hogy a csökkenő forgalmú négy nagy magyar sörgyár és az évek óta kihasználatlan kapacitásokkal vegetáló negyvenhét magyar kisüzemi főzde együttesen nem képes olyan ajánlatot adni, mint az 5-600 kilométerre szállító szlovénok?
