Mr. Seidl-nek nem én voltam aznap az egyetlen vendége: Peter Skrbek, az oregoni Deschutes sörfőzde egyik igazgatója is épp Bécsben járt, és őt is az 1516-ba rendelte, aminek az ismeretségen túl volt egy olyan haszna is, hogy hozott némi kóstolnivalót Oregonból.
A Deschutes az egyik legpatinásabb amerikai kézműves sörfőzde 1988-ban nőtt ki egy síparadicsomban – Bendben - működtetett brewpubból, ami egyre többet kényszerült exportálni a fővárosba, Portlandbe, amíg aztán meg nem nyitották nyilvános kereskedelmi sörfőzdéjüket. A cég azóta is családi kézben prosperál.
Aznap már rengeteg féle sörön voltunk túl, amikor megkóstoltuk a Jubilale-t, melynek címkéjére minden évben pályázatot írnak ki festők közt – ezért lesz mindig olyan amerikai amatőrfestő jellege neki - , majd a Black Butte Portert (amit úgy ejtünk bjút, és a város felett tornyosuló hegyet jelöli, és nem ahogy elsőre gondolnánk, bátt, ami mást jelent), ezért ezekre nem emlékszem olyan jól. Viszont amit utoljára kóstoltunk, azt egyhamar nem lehet elfeledni.
A The Abyss, a főzde csúcsterméke, egy 11%-os kőolajfekete stout, olyasmi, amit tényleg úgy fest, csak az amerikaiak tudnak főzni, az a típusú sör, ami átírja a sörről alkotott könnyelmű elképzeléseket. Tipikus semmibe – szakadékba – bámulós sör, ha belekortyolsz lecsapja az összes érzékedet, csak a szádban történő dolgokra figyelsz, és ezért bambán, áldott állapotban merengsz. Dinamikus, grandiózus, komplex és gazdag, és olyan tökéletes, mint egy Beethoven szimfónia. A csokoládés, kakaós, boros kezdet után egy erős vaníliás felvillanás után, bársonyos pipadohány aroma árad szét, ami aztán áramvonalas, elegáns keserűségben végződik. Ebből az ízből tényleg semmi sem lóg ki, az alkohol, a test és a szénsavasság olyan tökéletes harmóniában dolgoznak, mint egy hellén szoborcsoport, minden a helyén van és az örökkévalóságnak szól.
Ez egy vintage-sorozat, minden évben kicsit más, idén háromféle hordóérlelt változat lett összeöntve, egy része tölgyfahordóban, egy része boroshordóban, egy része bourbonos hordóban lett érlelve – ebből származik a pipadohány aroma. Idén állítólag minden eddiginél erősebb lett a vaníliás besugárzás. Fogalmam sincs, hogyan lehet ehhez itt Európában hozzájutni, de javaslom, ha valaki ilyet lát, többé ne engedje el az üveget.