Még csak egy-két éve foglalkozom sörrel és soha nem igazán értettem, miért gyűjtenek emberek mindenféle sörhöz kapcsolható tárgyakat, kupakot, kekszet, címkét. Most viszont váratlanul megajándékoztak egy múltból előrántott söralátét-gyűjteménnyel, és valami meglegyintett.

Ezek a söralátétek egyáltalán nem olyanok, mint a maiak. Kezdjük ott, hogy legalább kétszer olyan vastagak és gyakori, hogy a peremükön egy alacsonyabb keret fut körbe – nem tudom miért. A papír felülete hihetetlenül érzéki – pettyezett vagy rovátkolt – ezek nem két- hanem háromdimenziós tárgyak. És ami még szebbé teszi: a mélynyomás nem metafora: a megnyomott részek ujjal kitapinthatóan mélyebben fekszenek, mint a fehér részek. A színek frissek, harsányak és egyszerűek, mint egy rég elfeledett zsírkrétakészlet színei, afféle grafikai technicolor. És ami viszont megkérdőjelezhetetlenné teszi a mai kekszekhez képesti primátusukat: a desktop publishing érintésének teljes hiánya. Ezeket a designokat bajuszos középkorú emberek készítették, akik valódi szedők és nyomdai mintakészlet-kezelők voltak, az uzsonna előtt letörölték a kezükről a gépolajat, az uzsonna után a vajat, és visszaültek a géphez, hogy kiszedjék a vidéki bajor főzde tulajdonosának darabos marketingszövegeit.
Kaptam osztrák, bajor, NDK-s és cseh kekszeket, majd szép lassan elmesélem a legszebbeket.