Serteperte reakciója juttatta eszembe ezt a kétéves cikket, azon spekulálok, hogy milyen volt a sör a reformkorban.
Tehát: milyen sört ivott Petőfi?
Semmilyet. És bővebben: nem volt egy nagyivó, de ha valamit, akkor hazafias borokat ivott. Mivel a kedvence a sült csiga volt, valószínűleg fehér bort ivott. De mindenekelőtt kávét fogyasztott. 48-as sörkörkép.
A reformkor az antialkoholizmus korszaka volt, a felvilágosodás nem nézte jó szemmel a korábbi századokban teljesen elfogadott totális ivászatokat, a polgárság az individuumot és a józanságot tisztelte, ezért lett tipikus élőhelye a világos és elegáns kávéház és nem a sötét kocsma.
Március 15-én a márciusi ifjak kora reggel, 8 óra körül üldögéltek a Pilvaxban, és igen valószínű, hogy miközben a tollszárukat rágcsálva szövegezték a 12 pontot, csak kávéztak. De vajon kaphattak-e volna sört, ha arra fáj a foguk?
Én azért remélem, hogy igen. A sör ellen akkoriban nem éltek nemzeti előítéletek – nem bélyegezték labanc piának, már csak azért sem, mert óriás szükség volt rá. PestBuda csapvize ihatatlan volt, ezért vagy forralt vizet (teát, kávét) kényszerültek inni, vagy alkoholos italokat. Nyilván volt olyan kellemesen gyenge fehérbor (az akkori pre-filoxéra időkben a budai hegyek, a Gellért-hegy, de még Kőbánya is tele volt szőlővel), amitől nem kellett feltétlenül berúgni, de nyári frissítő vízhelyettesítőként már akkoriban is a sört használták. (miközben a Jedlik féle szikvíz már terjedőben volt). Ráadásul Budapest a reformkorban malomipari központ lett, és mindenféle gabona óriás mennyiségben állt rendelkezésre. Jellegzetes vállalkozói karrier volt, hogy valaki sikeres malomipari beruházóként fogott sörfőzésbe.
- A reformkori értelmiség ital-szempontból két pártra oszlott, és egyikükre sem volt jellemző a sör. A findzsa- és a meszely párt állt egymással szemben, a findzsa párt tagjai kávét ittak, a meszely párt tagjai a borra esküdtek, és ez a két emberfaj nem is igen ült egy asztalhoz – vázolta a reformkor ivási szokásait kérdésemre Saly Noémi a Vendéglátóipari Múzeum félhomályos könyvtárában. – Azonban a kávé sem volt az a rövid, erős presszó, amit ma ismerünk. Nem létezett még az olasz típusú kávéfőzőgép, a legendás kávéházakban nyílt módszerrel főzött kávét ittak – török kávét, csak szűrve.
A reformértelmiség tehát nem éppen a sörivási szokásairól volt híres, de azért ők is ittak sört, csak éppen nem sokat beszéltek róla, nem foglalkoztak vele – víz helyett itták. Minden bizonnyal a kávéházakban is lehetett sört kapni. A sört akkoriban még fahordókban szállították, a fahordó alján kis csap volt, ahonnan a gravitáció csorgatta ki a sört. A söröshordónak tehát viszonylag magasan kellett állnia, de ez nem okozott esztétikai problémákat, hiszen a kávéházakban még egyáltalán nem volt pult. A sörcsapolás, a kávéfőzés a bortöltés mind a konyhában történt, a konyhaajtó mögött.
Izgalmas lenne tudni, hogy mi alapján vásároltak sört a kocsmárosok, mi alapján ittak az ivók, hogyan nevezték a sört – feles, dupla, szőke, vagy esetleg márkaneveket használtak –, voltak-e sörcímkék vagy marketing, de ilyesmiket nem sikerült megtudnom.
Azt viszont Borsodi Bevilaqua Béla „A magyar serfőzés története” című vaskos, némileg szószátyár művéből is lehet tudni, hogy ebben az időben Pesten négy nagyobb sörfőzde működött, a Petz-féle, a Spiegel-Tüköry, a Birly Flórián-féle, és a legnagyobb és legrégebbi a Mayerffy Sörfőzde. Franz Mayer bajor serfőzőmester nem akármilyen képességű figura volt. A Magyar Sörlexikon így ír róla: „Franz Mayer a sörfőzőmesterséget kitanulva, a Duna mentén vándorolva jutott el Óbudára. Hamarosan a Tabáni Serfőzőház árendása lett, majd a Pesti Serfőző Céh tagja. Vagyona gyorsan gyarapodott, hatalmas szőlőbirtokot vásárolt a Sas-hegyen, s ezzel budai polgárjogot nyert. Érdekes azonban, hogy a szőlő- és borkereskedésből származó bevételeit is a sörfőzésbe forgatta vissza. A Vác melletti Csörögi-pusztát bérelte, ahol árpa- és komlótermelésbe fogott. 1789-ben, az utolsó török háború idején kilencgályányi élelmiszert adományozott a délvidéken harcoló seregeknek. Érdemei elismeréseként 1796-ban Ferenc császár és király magyar nemesi címet adományozott Franz Mayernek, aki nevét Mayerffy Ferencre magyarosította. Az immár magyar nemes Mayerffy Ferencnek öt fiúgyermeke született, akik közül hárman folytatták az atya mesterségét, ketten pedig katonatisztnek álltak. A három serfőzőmester fiú, még apjuk életében, 1800-ban bérbe vette a pesti Leopold utcai sörfőzdét is. Hamarosan azonban a Mayerffy család bérleménye lett a győri és a temesvári kamarai serfőző ház is.”
A fiúk legtehetségesebbike, Mayerffy Xavér Ferenc tevékenyen részt vett a reformkor kulturális nyüzsgésében, támogatta a Ludovika és a Pesti Magyar Színház építését, valamint szoros kapcsolatba került Széchenyivel, Wesselényivel, Kisfaludyval és a reformkor más nagy alakjaival. Leszármazottai később összeházasodtak Pilwax Károly, a forradalmi kávéház bérlőjének leszármazottaival (aki persze csak 1846.ig bérelte a nevére vett kávéházat). A szülők minden bizonnyal munkájuk során ismerkedtek meg, vagy a kultúra támogatása során, de mindkét esetben érzünk némi jogot ahhoz a következtetéshez, hogy a Pilvaxban Mayerffy-féle sört árultak.
De milyen sört készített a Mayerffy sörgyára? Nehéz megmondani. Az biztos, hogy ekkoriban a pilseni annyira friss (1842) jelenség volt, hogy Pesten vagy megjelent vagy nem, és a láger sör is újdonság volt, Anton Dreher ekkoriban még a schwechati üzemét tökéletesítgette. Pest városának tanácsa a csempészés letörése végett 1832-ben megengedte a sör szabad importját, illetve visszaállította a középkori seresszabadságot, azaz minden pesti polgárnak megengedte, hogy sört főzzön.
Mivel tudjuk, hogy a sört víz helyett itták és főképp nyáron, nem túl merész következtetés arra tippelni, hogy valószínűleg könnyű, világos sört ittak. A szűrés technikái akkor még nem voltak a mai színvonalon, úgyhogy talán lehet mondani, hogy szűretlen világos árpasert ittak.
Az értelmiség kevés sört ivott, a munkások azonban annál többet. Mivel az ő vásárlóerejük szegényes volt, így a frissen felszabadított sörpiacon megélénkülő verseny mindenekelőtt árverseny lehetett. Pláne, hogy a Dunán immár csempészni sem kellett a közkedvelt és olcsó „tótsert”. Az árverseny meg arra enged következtetni, hogy a sör vacak volt.
Mindehhez hozzájárul az, hogy 1844-ben feltűnik a színen Schmidt Péter, aki Gabriel Sedlymayernél, a müncheni sör feltalálójánál tanulta a mesterséget, és Bajorországban látta, mire jók a nagy hűvös pincék. Itthon Kőbányán találta meg a nagy pincéket – a korábbi kőfejtés után megmaradt pincéket akkor már egy ideje borospincének használták - , és nagy elánnal vetette bele magát a lágersör sör főzésébe. Az ezt követő húsz évben sorra alakultak mellette a különféle kőbányai sörgyárak – pl. az Első Magyar Részvénysörfőzde - , miközben Schmidt tönkremegy, míg a hatvanas években megérkezik Anton Dreher, és sikerre viszi a Dreher sört, ami hosszú távon majd egyesíti az összes kőbányai sörgyárat.
Schmidt gyára még nem volt a mai értelemben vett nagyüzemi sörgyár, de az addigi sörfőzdéknél fejlettebb volt, és jobb sört is tudott készíteni, hisz volt egy hatalmas pincéje, ahol hidegen érlelhette – ászokolhatta – a sörét. Nem biztos tehát, hogy Pilvax a Mayerffy sörével járt a legjobban – lehet, hogy a tótok vagy Schmidt finomabbat főzött. Sosem tudjuk meg.
Ami pedig a magyarok sörrel való nem-koccintását illeti, nekünk sem sikerült kiderítenünk, hogy igaz-e a történet – mármint, hogy az osztrák vezérkar sörrel koccintott (nem valószínű) az aradi vértanúk kivégzése után. De nem is igen tartjuk lényegesnek. Kit érdekel, hogy igazat mondanak-e egy reklámkampányban?
A „magyar ember sörrel nem koccint” legenda ugyanis az első számú és legzseniálisabb marketing-trükk, amit sörfőzők valaha is bevetettek abból a célból, hogy az embereket további sörivásra serkentsék. Mert ugyan mivel tudná a magyar még ennyire nyilvánvalóan kifejezni ellenállását a mindenkori elnyomással szemben, mint azzal, hogy nem koccint sörrel? Viszont ehhez a furmányos passzív ellenálláshoz egy dologra mindenképp szükség van: sörre!