Se Hans, se Wolfgang nem létezik. Nagydarab, erősen Armandora emlékeztető figura fogad minket a fogadó hátsó udvarán, és szép lassan bevezet a legőrültebb bajor főzde kulisszatitkaiba. Georg Tscheutschner kb. egy évtizede főzte az utolsó hagyományos 12-es lágerét, azóta kizárólag őrült erős, különleges sötét söröket főz. 

Főleg két irányban gondolkozik: búzabakokat és eisbockokat főz, melyek közül a leggyengébb 13% alkoholt tartalmaz. Lehet hogy távolról ez együgyű keménykedésnek tűnik, de ha jobban megnézzük, ez a tevékenység leginkább az alkímisták és a felfedezők munkájára hasonlít. Nem biztos, hogy a középkorban nem égették volna meg azért az elvetemült kísérletekért, melyeket a söreivel folytat. A modern kor viszont tutira nagyra értékeli azt a rettenthetetlen kísérletező szellemet, amivel hajlandó olya dolgokba belevágni, melyeknek a végén nem biztos, hogy egy jó vagy egyáltalán eladható sör várja. Elmondása szerint ez az egész őrület egy kicsit már túl van a sörfőzés határain és sokkal inkább fizikusi munka. Fagyáspont, nyomás, szuperkritikus állapotok.



Nem kellett szóbahozni, magától rátért a Brewdogra, miután elnézést kért a ziláltságáért, amit az előző esti „brandy-accident” re fogott. Az ő szemszögéből noha nyilvánvaló marketingértékkel  bír, mégsem olyan vicces a sztori. Eleinte röhögött ő is a videókon, vette a lapot, aztán felvette a kapcsolatot a Brewdoggal, és felajánlotta nekik az egyik szabadalmát, ami ezekhez az erős sörökhöz kötődik, azzal a reménnyel, hogy esetleg főznek együtt valamit, vagy más módon kezet fognak a poénkodás után. Kicsit rosszul esett neki, amikor brewdogék a neten közzétették a levelet, mintegy közröhej tárgyává téve azt, majd a videóba is belekerült, hogy a sausage-muncher megpróbálta eladni nekik a titkait. Úgy érzi, ezeknek a skót gyerekeknek az agresszív médiakampány mindennél fontosabb, ami neki nem szimpatikus, ezért azóta nem keresi velük a kapcsolatot, nem törődik az üggyel.  

Közben egy kis R2D2 méretű  tank fölé értünk, ami két nagy ártatlan szemmel bámult ránk. Georg zseblámpával bevilágít az egyik ablakon, hogy lássuk, amint a fachipsek úszkálnak egy fekete folyadék tetején. de nem engedi lefotózni. Később azonban meg lehet kóstolni: az első apró kortytól a lábamig rohant a részegség, egy valódi szörnyeteget kóstoltunk, 20%-os durván édes, annyira fás ízű folyadékot hogy már világítóan vaníliás, mintha valami szupersűrített bourbont kóstoltunk volna. Meg is jegyzi, hogy túl fás, pedig még csak ezután kerül (igaz, egyszer már használt) hordóba, ezért nyilván keverni kell majd valamivel. Reméljük, attól kicsit szelídül, mert jelenleg ez egy tömegpusztító fegyver.



Én persze kérdezek, mert ez a feladatom, Georgnak azonban sok titka van: amikor nem akar valamit elmondani, akkor eljátssza a kezével, hogy bezárja a száját, és a háta mögé dobja a lakatkulcsot. Lassan megérkezik a helyes magyar felesége apró gyermekével, aki néha nagyot zakózik és sír, amint az a kisgyermekektől megszokott. Georg amúgy meg igazi aranyos ember, kifejezetten megkedveltük, és a végén még a kulcsfontosságú mélyhűtőt is megmutatta, ahol -20 fokon fagyogatnak az eisbockok. Pár másodpercig volt csak nyitva az ajtó, de már veszedelmes, jégzajlásra emlékeztető hangok szakadtak fel a műanyagtartályokból , így hamar visszazártuk.

Búcsúzóul adott egy pár üveg sört, és egy meglepő céges ajándékot – egy márkázott légycsapót. Bajorországban sok a disznó, sok a légy, úgyhogy ez még nem is volna olyan meglepő, de az már elég fura, hogy ez a légycsapó kétágú, és noha elsőre az jut eszembe, hogy a két brewdogost egyszerre lehetne vele kilapítani, de nem, mert a légycsapó valahogy azt akarja jelképezni, hogy az ő söre – hosszan keressük a szót a magyar feleséggel, mire megtaláljuk – odabasz.