A galériáját vesztett, megerőszakolt és eldobott, lakhatatlanná és járhatatlanná tett Tölgyfa utca legmélyebb, legpatkányszarosabb, koszlott közepén nyílik az Osterbrau söröző. Óriási szívás lehet, ha valakinek van egy sörözője, aztán valamiért valakik rávezetik a Velence-Szentpétervár főútvonalat. Öröm az ürömben, hogy pincehelyiség, és odalent már mindegy.
A bejárat dicstelen és koszlott, minden arra csábít, hogy menjünk már be, nincs itt kint semmi látnivaló – eltekintve egy leszakadt redőnyre felragasztott „néppel tüzön-vizen át” zászlócskától, melyet magyar címer díszít. Odabent minden sokkal jobb, noha igencsak átlagos, tizenöt-húsz évvel ezelőtti a design, 5 tévéképernyővel, melyből kettőn foci megy, hármon pedig az oroszlánok nemi élete. Nyugodtan el lehet feledni a valóságot idelent a sárgásan derengő félhomályban.
Imádom a házi söröket, ezért is jöttem el ide, mert már a cégér is azt hirdeti: Osterbrau, az élő sör. Gyorsan rendeltem is egy korsóval az alaptípusú világosból, és felfokozott várakozásokkal fogtam bele. Színe fakó, szaga lúgos, malátás, de nem hagyom magam zavartatni, hisz végül is házi sörről van szó. Sajnos ezúttal az íze sem jó, nagyon malátás, megkockáztatnám, hogy „bután malátás”, az illatban már bemutatkozott lugosság mellé valami olcsó kis édeskésség is csatlakozik, mint valami süteményben, és csak a legvégén teper fáradtan egy kis keserűség, de az egész igencsak duplanullás, testetlen, vizes, ízetlen lé. Egyetlen dolgot lehet róla elmondani, hogy friss – ez azért érződik, és hogy frissít is – ha valaki arra vágyik.
A szomszéd asztalnál egy egész méter magas csövet kérnek, két és fél liter sört, amit az asztalon maguknak fognak kicsapolni. Szívesen kipróbálnám ezt az eszközt, de ebből a sörből képtelen volnék meginni 5 korsónyit.
A korsó felét otthagyom – nincs időm marháskodni - és az ír barnát kihagyva rátérek az Osterbrau Gyömbérsörére. Ez már sokkal jobban fest, vöröses barna, de tiszta, áttetsző folyadék. A szaga mellbevágó malátaszag, na jó, mondjuk inkább erős malátaszagnak. Pont olyan szag, mint amilyen a nem zárt-rendszerű régi sörgyárakban volt, ami ezért elég émelyítő tud lenni. Ezúttal nem kellemetlen. A sör savankás, csípős, egész korrekt, bár a gyömbért sehol sem érezni benne. Ezt kéne adni világos sörnek, és a gyömbérsört meg jobban meg kéne főzni.
Bár úgy tűnik a közönségnek ez is megfelel. Legalábbis abból ítélve, hogy az Osterbrau söripari vállalkozás lassan magyar multinak számít. Az Osterbrau ugyanis nem egy sörfőzde, hanem egy osztrák eredetű sörgyár-licenc, amit az Osterbrau forgalmaz. Sörgyárak telepítését vállalják a világ minden részén, Lajosmizsétől Ulan-Batorig. (http://www.osterbrau.hu/referenc.htm) Amit most iszom, ezt Domonyban főzték, ami itt van Pest megyében.
Nem tartozik szorosan a témához, de kifele még megkóstolhattam az Osterbrau mandulapálinkáját is, mivel a pulton álló vízzel teli befőttesüveg mélyén álló felespohárba sikerült beletalálnom egy százforintossal. Nem volt nagyon erős, viszont jó édes – gejl marcipán – ahogy a pultoslány fogalmazott, igen találóan – ennek ellenére nem kellemetlen.
