Én is ismerek olyan embereket, akik húszas éveikben megállnak a fejlődésben, és azután már csak ugyanazt a zenét hallgatják, ugyanazt a kaját eszik, ugyanolyan vicceket mesélnek, és ugyanazokba a krimókba járnak. A nagynevű Crazy Café tele van ilyenekkel.
A célpontot alig találom meg, hol van már a több tucatnyi sörcégér az első emeleti díszpárkányról! A földszintet most valami üres szusibár foglalja el, előtte tucatnyi dohányzó feketekötényes szusipecérrel, egy pillanatra azt hiszem, a legendás Crazy Café teljesen megszűnhetett, mert találok ugyan egy pincelejárót a szusibár mellett, de arra az van kiírva, hogy Dzsungel Étterem – gondolom ott én lennék a főfogás – de azért lemegyek, és bingó, egy kapus jobbra mutat, és valóban: ott nyílik a legendás Crazy Café – vagyis egy tágas, boltozatos pince, ami a régi Crazy Cafénak talán a pincehelyisége lehetett.
A berendezés minden bizonnyal a régi, ugyanis tökéletesen hozza a 80-as évek pub-ideáljait – olyan, mint valami fregatt fedélköze - talán egy csipetnyi amerikai tini-életérzéssel vegyítve, amit az is erősít, hogy, amint helyet foglalok, a körberohangáló hölgy kérdés nélkül egy extra méretű popcornt helyez elém, amit rendes körülmények közt sértőnek találnék – minek néz ez engem? Nyilván amerikai tininek, pedig nincs olyan sötét. Mindegy, azért jóízűen elropogtatom a nagy részét.
Körben 8 flatscreen ontja magából a televíziós hangulatot, itt tigrisek játszadoznak, amott bokszolók fröcsögtetik a nyálukat zihálva, és az egész alá olyan kommersz zene szól, olyan hangosan, hogy arra most nem is kezdenék jelzőket keresni. De most őszintén: hogy lehet úgy sörözni, hogy közben rekkenésig tolt decibellel ordítja valami paraszt a füledbe, hogy „darabokra törted a szívem”, meg más efféle banalitásokat.
Nyilván gyakorlat kérdése az egész. A közönség láthatólag jól érzi magát: rosszul öltözött nők, széles, pattanásos, de csalogatón szabadon hagyott hátak, kövér combokon feszülő farmerek, csíkos pólós becsületes, rövid hajú fiúk, mind üvöltve beszélgetnek, sőt van, aki a slágereket fennhangon kiabálva énekli, egy poszter vasárnapra karaokit hirdet.
A sörlap viszont masszív. Egy baj van vele: ABC-sorrendben sorolja a söröket, így egy kicsit áttekinthetetlen, de ez van. Egyetlen érdekes csapolt dolgot találok a Dreherek mellett: Leffe Blondot. Sajnos pont nincs. Akkor legyen egy búza: Löwenweissét kérek, és nem is bánom meg. A Löwenweissém Edelweisses pohárban érkezik, de a pincérlány megnyugtat, csak a pohár nem stimmel.
A Löwenweissének csodálatosan simogató, citrusos, tejszínes íze van. A citrus a lime felé hajlik, de véletlenül sem csípős, hanem selymes, üdítő, valóban nagyszerű, mondjuk nem annyira emlékeztet sörre, de ha üdítőnek adnák, akkor messze lekörözne mindent abban a ligában. Szénsavja szinte semmi, de még ez is előnyére válik.
Az üvegesek közt csak lassan igazodok ki, de az biztos, hogy az ország egyik leggazdagabb kínálatával állok szembe. Egyet találok, ami teljesen ismeretlenül cseng: egy Welscotch nevű 6,2 alkoholfokos sör, ami állítólag francia whiskey-malátából készül. Sajnos, mint hamar kiderül, az pont nincsen. Van egy másik érdekes: Core, osztrák tökmagos sör, amiről szintén kiderül, hogy nincsen. Mondjuk így könnyű gazdag sörlapot összeállítani. Már beérném egy Cuvée des Trolls-al, amit legalább ismerek, de az sincs, végül a pincérlány ajánlja a tequila-ízű Desperadost, amit szintén nem ismerek, ezért elfogadom.
A Desperados nyakába szagolva bizseregni kezdek, a szaga sokat ígér, a legvagányabb, ütős riboflavinok táncolnak az orrom előtt, azaz valódi, égett kendermolekulákat érzek, de a nyelves érzékelés kijózanít, elsőre nagyon citromos, de aztán beüt a cukor, és rádöbbenek, hogy ez nem sör, ez egy sörtartalmú breezer, vagy mondjuk party-sör, bár inkább csak lime-tequila koktél, nincs szörnyű íze – olyan, mint egy Radler, csak jó erős. Köszi szépen.
