A kék különböző árnyalataiban pompázó India Pale Ale-eket teszteltem jódolgomban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem egymás után ittam meg őket, csak egyszerre írom meg. De jobb is így: mindkettő olyan kaliber, hogy elhomályosította volna az utána következőt.
A modern IPA amerikai találmány, ehhez nem fér kétség – sokan már inkább American Pale Ale-nek szeretik hívni, az igazi titok mindenesetre az újvilági komlótörzsek hihetetlen citrusos aromagazdagsága, melyek hatásban - „impact” - durván lenyomják a hagyományos európai, cseh, német komlókat, ha kifinomultságban vagy eleganciában nem is mindig bírják a versenyt.
Az európai IPA-próbálkozások - már azok, melyek európai komlóval próbálkoztak, vagy éppen belga élesztőkkel – nem hoztak átütő sikert. Most azonban két európai India Pale Ale-t látok magam előtt, melyeknek nincs kisebbségi érzésük az amerikai IPA-k láttán. Persze miért is volna? A BrewDog és a Mikkeller azon kevés európai főzdék közül kettő, melyek legalább olyan szinten sikeres mikrofőzdék, mint az amerikaiak. Csak ott ezer van ilyenből, Európában lehet 8-10, vagy max kétszer annyi. (Vigyázat: tényleg csak a posztmodern hozzáállású, individuális szemléletben működő mikro-sörfőzdékről beszélek, és nem a több száz éves, tradicionális német főzdékről).
Hardcore IPA Second Edition
- explicit impeial ale –
A médiát híresen jól kezelő, pimasz, punkos skót srácok, Martin és James, a BrewDog sörmesterei, akiket a nemzetközi közvélemény a világ legerősebb söréért vívott nemes kakaskodás révén ismert meg, melynek keretében többször is hülyét csináltak néhány bajor sörfőzőből. Az ő történetük röviden annyi, hogy elegük volt a vacak sörökből, ezért nekiálltak maguk főzni, és 2007-ben, 24 évesen banki hitelből megalapították a BrewDog sörfőzdét.
A Hardcore IPA az elsőnél kicsit erősebbre sikerült második kiadása pirosas narancsszínnel csorog a pohárba, és szép kövér habot ereszt, ami azért előbb-utóbb majdnem teljesen elmúlik. Az illata az előírásos IPA-illat: keserű, parfümös, citrusos, már-már animálisan brutális.
Az első korty erős gyümölcsösséggel indít, és megmutatja a sör testének olajosságát. Aztán elég egyértelműen fordul keserűbe, majd egészen elvisz messze a föld alá, ahol a legsötétebb feketébe hajló kakaókeserűséggel áll meg, és tűnik át utóízbe. Klasszikus IPA íz-kompozíció, annak is a legkeményebb, metálos felfogása. A hivatalos leírás alátámasztja ezt az értelmezést: „Hopped to hell, then dry-hopped to hell too”. Konkrétan Centennial, Columbus és Simcoe nevű komlókkal.
Nem mehetünk el szó nélkül a pokolbéli utazás közben fel-fel csillanó aranyos édesség mellett, ami nem lehet más, mint a szuperkeserűségnek megágyazó, a címkén is kiemelt „toffee malt canvas”, azaz „tejkaramellás maláta-szőnyeg”. Ebben a sörben ez tényleg csak a háttérben dolgozik, de nélküle valószínűleg ihatatlan volna. Amikor egy-egy pillanatra mégis előcsillan, akkor meglepő ízeket produkál, már-már barnasörösen túlpörkölt aromákat – egy ilyen színű sörtől az ember nem várna ilyen ízt.
Mindazonáltal harmonikus kompozíció és brutál ereje van: 9,2 % - érződik is rajta, pláne, ahogy melegszik, és az utolsó kortyok már valami különös likőrre emlékeztetnek.
Mikkeller Single Hop Tomahawk IPA
A Mikkeller az egyik legizgalmasabb fiatal európai főzde, Mikkel Borg Bjergsø és Kristian Klarup Keller alapította 2006-ban, pár évnyi házi sörfőzési tapasztalat után. A sörfőzde még egy éves sem volt, amikor kikiáltották Dánia legjobb sörfőzdéjének, és ma már egyértelmű, hogy a világviszonylatban is a legjobbak közé tartozik. Az egyikük, Keller időközben elvállalt egy szerkesztői állást egy zenei újságban, ezért többé nem főz, de Mikkel folytatja ünnepelt sörfőzői tevékenységét. Miközben valóságos sörfőzdéjük nincs is. Akárcsak a de Struise, Mikkel is „gipsy-brewer”, amit hiba volna cigány-sörfőzőnek fordítani, mert ez angolul csak annyit jelent vándor-sörfőző. Fizikailag is létező sörfőzdékkel kollaborál, és dolgozott pl. a BrewDognál is, a De Molennél is, meg Amerikában és Norvégiában is sokat. Ennek megfelelően iszonyú sokféle sört főz, vagy kétszáz van már a rovásán, és ami még durvább, hogy a ratebeer szerint alig van köztük olyan, ami 90-nél kevesebb pontot kapott a nép hangjától, ami enyhén szólva döbbenetes népszerűséget jelent.
A Tomahawk Single Hop India Pale annyit jelent, hogy egyféle komlót használtak hozzá – ami ugye egy IPA-nál már mutatvány. Klasszikus mély, világító narancssárga IPA—szín, eggyel világosabb, mint a Hardcore IPA-é. Sűrű, tömött piszkosfehér habbal érkezik, ami hamar apadásnak indul, de végig megmarad egy pár milliméteres takaró, ami személyes ízlésem szerint a jó IPA előfeltétele.
Illata a szokásos szavakba önthetetlen tömény költészet.
Az íze viszont valóságos tanulmány. A határozott koncepciónak megfelelően egyetlen fajta – Tomahawk típusú – komlóból hozta ki a legtöbbet a mester, úgy, hogy szépen bemutatta a komló ízváltozásának három stációját:
1. a könnyed malátás, habos édességről magasba reppenő citrusos könnyed vicc,
2. a kiteljesedés melyben megmutatja igazi grépfrútos agresszív narancssárga testét,
3. majd a zuhanás a keserűségbe, mely hirtelen jön, alig lehet rá felkészülni, szinte félelmetes, végül földbe fúródik és olyan keserű lesz, mint a föld egy kilométerrel a talajszint alatt
Ez is egy nagyon keserű sör – csak 18 éven felülieknek – könyörtelen és szép, de szerencsére hiányzik belőle az a giccs-gyanús dallamos-metál irányzat, ami a BrewDog Hardcore IPA-ját uralja, és 6,9 %-os alkoholtartalmával nem is rúg akkorát, mint az. A kompozíció íve egy pillanatra sem törik meg, feszes és tüzes: egyszerűen tökéletes, merész és elegáns: minden ott van benne, amit a komlóról tudni kell. A kétszemélyes IPA-viadal egyértelmű győztese.