Az Ostende-i rakparton bandukolunk, bőrkabátban, zsebre dugott kézzel. A nyirkos tengeri szellő sem tudja kifújni a makacs ködöt, micisapkánkat mélyen a szemünkbe húzzuk. A rakpart olyan magasan van, hogy alig halljuk a tenger morajlását, az albatroszok némán imbolyognak a levegőben. A kikötőből azonban rendszeres időközönként kürtszó harsan, egy lomha gép hosszan nyikorog. Terepszemlén vagyunk. Alattunk raktárépületek sora. A legnagyobb épület tele van gyári csomagolású videómagnókkal. Tegnap hajózták be a rakományt Koreából. Ma éjjel kipakoljuk a raktárat, hajnalban az egészet eladjuk Dimitrijnek, reggel már a saját ágyunkban ébredünk.

Legalábbis ez volt a terv. De a részleteket megbeszélni beültünk egy brasserie-be... Aztán snitt, és látjuk, ahogy a két bőrkabátos bűnözőjelölt odaül a pulthoz a magas bárszékekre, és leadja a rendelést a fehéringes, szolgálatkész pultosnak, a zene felhangosodik, hangulatos, 70-es évekbeli francia rock, sok basszgitárral egy kis autós-üldözős hangulat, és mit látunk? Főhőseink nagy korsó söröket rendelnek, és hamarosan kapnak egy fekete lábost, amiből sűrűn meregetnek valamit, amihez kenyérdarabokat harapdálnak. Ezen a ponton a film elmehetne sörreklámba, érzéki gasztro-himnuszba, vagy részegen verekedős realistába, de én inkább most már abbahagyom a konfabulációt és elárulom, hogy a főhős én vagyok, azaz mi vagyunk, és noha nem akarunk kipakolni semmiféle raktárt, a részleteket megbeszélni mégis beültünk a Mosselenbe.



És, hát mi mást rendelne két barát egy belga sörözőben, mint egy fél kiló feketekagylót? Hozzá valami könnyű búzasört, ez esetben Hoegardent.

Csütörtök este komoly teltház volt, a pult mellett is alig találtunk két helyet. Szerencsére a Mosselenben jó hely a pult. Van tér, nyüzsgés, kellemes fények,de fél órán belül lett asztalunk is. Percenként 5-6 nagy tányér ételt bocsájt ki a konyha, mindegyiken ugyanaz a díszítés, nagyravágyóan égnek álló fűszál – asszem zöldhagymából – már két éve is mindenre ezt tették. Látszik, hogy fel vannak készülve a teltházra, nem okoz meglepetést, nekünk sem kell sokáig várni a kagylónkra. Egy fekete lábost kapunk, és némi sültkrumplit külön tányérban. A lábos félig tele van petrezselymes, fokhagymás lével és fekete kagylóval.



A szósz laza és finom, az elvárható íze van, a brüsszeli klasszikust kértük, ami zöldséges, fehérboros szószt takar. Sajnos a sültkrumpli egyáltalán nem alkalmas a levesnek is beillő finom zöldséges szósz feltunkolására, és amikor kenyeret kérünk, akkor pirított tartóskenyeret kapunk, azt a lapos négyzetalakút, ami kb, ugyanannyira nem alkalmas a célra, mint a sültkrumpli. Amikor ezt szóvá teszem, kiderül, hogy tényleg nincs a konyhán másfajta kenyér. Ez azért mindenképp fura.

Az is hülye érzés volt, hogy a pincér utólag, amikor már a tányérokat szedte le, akkor elárulta, hogy ő nem ezt ajánlotta volna, hanem a tejszíneset, hát köszi, most már mindegy. Desszertnek kinéztem egy sört, amit még nem ittam, a szupervillantós poharú 10 fűszerrel készült Mea Culpát, de sajnos nem volt, ám a pincérsrác megvigasztalt, hogy ne bánjam, mert a sör nem valami jó. A ratebeer – a nép hangja 100-ból 90 pontot adott rá, de azért néha a ratebeer is tévedhet, ez igaz.

A kagyló jó volt, csak kevésnek tűnt – fél kilót ettünk ketten – a szósz finom volt, de nehezen fértünk hozzá, a Hoegarden az Hoegarden volt. Kezdem azt hinni, hogy nem rossz hely a Mosselen, csak teltházkor kell menni. Épp egy éve egész más kép fogadott >>>