Érdekes, hogy a Blaha Lujza téri hetes budai irányú megállója mekkora egy koncentrált koszfészek, mintha a messze kígyózó BKV járatokkal együtt ide beszivárgott volna a külvárosi hajnali felesező bódék hangulata, a dél-budai reménytelenség, a pusztaszéli, szélfútta buszmegállók világa, melyekben reggel öt és hat közt van tömeg, és persze a közel-keleti kosz, közép-európai koszlottság.
Mégis, lehet ezt a modern sikátort élvezni. Amikor egy fatális véletlen során belefutottam a buszmegállóból nyíló bevásárlóközpont büféjében péntek-szombat esténként megrendezett karaoke-klubba, akkor valamiféle antropológiai extázisba estem – a végtelenségig lehetett nézegetni, ahogy szerencsétlen fiatal fiúk és lányok önként tárják fel saját tehetségtelenségük és csúnyaságuk szédítő mélységeit. Spontán közösségbe csöppentem, melynek tagjai azzal igyekeztek egymásnak imponálni, hogy hibáikat mutogatják, és egyszerre követelik a világsztároknak kijáró rivaldafényt, valamint a fogyatékosoknak járó sajnálkozást.
A mellette nyíló BKV-tematikájú talpig zöld Dreher-kocsma a pesti kocsmák legjobb hagyománya szerint olcsó piát mér villogó szemű férfiaknak, akik több-kevesebb sikerrel rejtegetik gyilkos indulataikat – a portálon díszelgő részletes árlap olyan, mint valami nyilvános állami kábszerelosztó központ kínálata. Az alkoholra kora fiatalságuk óta állami irányítással rászoktatott függők legalább húsz különféle színű méreg közül választhatnak, felismerhetetlenségig vizezett sörutánzatból is van egy pár féle. Egyszer el is fogyasztottam ott egy pohár Drehert késő éjszaka az éjszakai buszra várva, azóta is emlékszem rá.
Ebbe az idillbe nyomakodott be az a montenegrói vállalkozói csoport, akik nagy elánnal nekiláttak létrehozni egy alternatív török-büfének ható üzemegységet az árkádsor akkori végében – azóta felépült melléjük valami modern ház. A sűrű fekete hajú, rövid ujjú pólóban feszítő deltás férfiak, akik még mobiltelefonálás közben is egyszerre cigiznek és parancsokat osztogatnak, nem tipikus gasztronómiai kisvállalkozók, inkább a frissen feltámadt montenegrói nemzeti büszkeség és nemzeti vállalkozói akadémia nagykövetei, akik sok más távoli néphez hasonlóan a gyorsétkeztetés marhavagonján próbálnak kényelmesen nyugatra disszidálni.
A nemzeti büszkeséget annyira viccesen fogják fel, hogy országnevüket nem hajlandóak a magyar nyelvtan szabályainak alávetni, és a „montenegroit” is rövid o-val írják. Tudom, hogy többen felhívták már erre a figyelmüket, de szerintük ez így helyes, és kész. Irigylem őket.
A vicces az, hogy a kezdeti nehézségek leküzdésével a montenegroi (mi is tiszteletben tartjuk a helyesírási elveiket) vendéglátóhely tényleges minőségi ugrást hozott a buszmegálló mikrofaunájában, tulajdonképpen lett oda egy tisztességes kajálda, mert ami addig ott volt, az maga volt a horror – legalábbis látványra.
A sör persze lötty, de legalább jugoszláv lötty, szlovén Lasko. Teljesen érdektelen, de akár a kínai, mexikói sörök, erős ízű gyorskajákhoz elmegy. A hamburger viszont egyenesen finom tud lenni, ha eltaláljuk a megfelelő kompozíciót. Csak az eladólány beszél magyarul, de ő meg nem sokat tud a montenegroi gasztronómiáról, és a demokratikus feltétválasztás szentségét tiszteletben tartva nem is hajlandó segíteni a választásban, úgyhogy ez nem is olyan egyszerű feladat.
A húspogácsa és a lepény mindenesetre finom, úgyhogy vegyük elejét annak, hogy sok káposztát pakoljanak rá, meg minden hülyeséget, és hajtsunk a sült paprikára, esetleg némi csípőssel, és ha már az is van, akkor talán tejföllel is. És az ajvar sem rossz irány. A bosszantó az, hogy elvárják a vendégtől, hogy pontosan tudja, mit akar a hambiba tenni, anélkül, hogy előbb megkóstoltatták volna vele akár az alapanyagot, akár az összetevőket. És ezt úgy próbálják beállítani, mint igazi vívmány, demokrácia, stb, pedig csak a végiggondolás hiánya, semmi más.
