Miközben a real ale grál-lovagjai elkeseredetten harcoltak a kontinentális láger sötét erői ellen, egyik hősies győzelmet aratva a másik után, a végső győzelem leghalványabb reménye nélkül, pár évvel ezelőtt egyszer csak megváltozott körülöttük a világ. Partraszálltak az amerikaiak.
Ma Londonban simán előfordulhat az, hogy lemész a sarki pubba, és az amerikai kézműves sörfőzés egyik legendás nagy sörét kapod csapról, olyasmit, amit a Kelet Európai sörgurmék eddig csak egyszer ittak és akkor is üvegből, vagy még azt se, csak áhítattal forgatják a nevet a szájukban: Sierra Nevada, Rogue Ales, Lagunitas, Dogfish Head, Flying Dog, Anchor és így tovább.
Ez persze azért lehetséges, mert a Camra egyik első hatalmas fegyverténye, még évtizedekkel ezelőtt az volt, hogy rákényszerítették a vendégcsap intézményét a pubokra, ami azt jelenti, hogy még az úgynevezett tied pub (kizárólagos sörgyári szerződéssel rendelkező ivó) is köteles fenntartani egy csapot, melyen idényjelleggel mindenféle más sört árul. Így jó lehetőség nyílik, extrémebb, ritkább, távolibb, kisebb főzdék furább, rizikósabb söreinek a bemutatására is. Ezen az ajtó jöttek be az amerikaiak, de mára már van több olyan pub is, amelyik kifejezetten széles kínálatot tart amerikai és európai kézműves sörökből.
Az egészen döbbenetesen gazdag kínálattal rendelkező pár hónapja nyitott Craft Beer Company >>> mellett (– a világ negyedik legjobb ivója a ratebeer szerint >>> - melyről sajnos csak igen halvány emlékeim maradtak –) a másik efféle hely a Euston Tap.
Egykoron a Euston Station vasútállomás bejáratát a világ legnagyobb neodór stílusú diadalíve keretezte, ezt hívták Doric Archnak de 1960-ban, amikor a vasútállomást újjáépítették, az akkori építészek szükségtelennek tartották ezt az óriási díszletet és lebontották. Csak a két kis melléképületét hagyták meg, ezek közt ma óriási buszforgalom zajlik. Tavaly az egyik melléképület kocsmaként nyitotta meg a kapuit, ez lett a Euston Tap. Melléképülethez méltóan igen kicsi a pub, az első emeleten a pulton kívül mindössze két óriás hűtő és pár szék fér el, leginkább az épület előtt és a kertben lehet tartózkodni, még a sörök sem fértek el az épületben, a parkból csapóajtóval nyíló pincében vannak a hordók.
A pult végében hatalmas rézlap, rajta vagy 40 amerikai stílusú tematikus fejű csappal, a felső sor olyan magasan, hogy némelyik csaposnak rendesen ágaskodnia kell, hogy fölérje. A választék a csehektől (Bernard, Matuska, Kocour) a németeken (Weihenstephan, Schneider Weisse, Erdinger) és az angolokon (Thornbridge, Meantime, Redemption, stb…) át az amerikaiakban teljesedik ki (Brooklyn, Ommegang, Hoppin Frog, stb…). Ilyen amerikai választék még Londonban, sőt talán Amerikában is ritka. >>>
Mi két régen látott klasszikusra vetettük rá magunkat. A Stone főzde Arrogant Bastard Ale-je mélyvörös, csokoládés karamelles sör, melyben mintha feltűnne az a fura fűszeres – enyhén fokhagyma aromájú komló, ami nagyon jellegzetes ízt ad a sörnek, és így elég ritkán is használják. Édes is rendesen, de nincs igazán egyensúlyban, lehet mondani: arrogáns. A Grabanc IPA jut róla eszünkbe.
A Victory Hop Devilt utoljára Bécsben ittam az 1516-ban, kaptam az alkalmon, hogy máshol is megkóstoljam. Míg a bécsi egyszerre volt légies és brutális, mint egy atomcsapás, a Euston Tapben kóstolt VHD sokkal földhözragadtabb volt, édesebb és érdektelenebb – meg nem mondom mitől – az biztos, hogy másik főzet, de hogy pontosan ki főzte és hol, azt nem tudom. Természetesen ez alapján nem kezdenék el ítélkezni magáról a pubról, hiszen ezen kívül még rengeteg sörük van, de ha baj is volna a csapoltakkal, akkor ott vannak a hűtők, melyekben egészen meredek sörök sorakoztak, nem ritkán 20-30 fontért.