Az izraeli sör elsőre kb úgy hangzik, mint az indiai olaszrizling, de egzotikumokra éhes lelkem képtelen volt ellenállni a szexi héber krikszkrakszokkal díszített üvegnek, tudnom kellett, mi van benne, meg akartam ízlelni a Negev gyümölcsét, a Maccabee-t.
Az első meglepetés a borító olvasható részén ért, amikor kiderült, hogy cukor is van benne. De ne ítéljünk könnyelműen, a sivatagban így is nagy teljesítmény sört főzni, bár nem értem, pontosan minek és hol tették bele a cukrot. Nem sikerült elég jó malátát szerezni? Vagy ez afféle térfogatnövelő fogás, hogy maláta felhasználása nélkül tehessen szert az ital testre?
A kecses üvegből erős kenderes illat száll fel, némileg emlékeztet a „light-struck”, azaz „fényíz” nevű ízhibára – ami amúgy tényleg arról szól, hogy a napfény hatására elszabadul a sörben valami kendermolekula – de ez nem egyértelmű, maradjunk annyiban, hogy kenderes illatot áraszt.
Az íze elsőre legalábbis furcsa. A szokásos maláta és komló csak nagyon haloványan érződik, de nehéz megmondani, mi van helyettük. A malátát szinte csak az orrüregen át távozó illatában érezni. A végén pedig valami egészen botrányos, savanykás bukdácsolás következik, sok egymást követő, illetlennél illetlenebb fajta savanyúságokkal, melyekben különböző mértékig van jelen valamiféle buta édesség is. Felteszem, hogy itt bukik ki a hozzáadott cukor áldatlan hatása.
Másodszorra kiderül, hogy a nehezen azonosítható ízvilág leginkább valami nyers zöldségére emlékeztet, és lassan elkezdi csípni a torkot, ami nem mondható igazán kellemesnek. Találgatunk, hogy zeller vagy bors, de előbb-utóbb megtaláljuk a megoldást: retek!
Bizonyisten, retekíze van, és csípős. Utóíze nem komoly, talán csak egy kicsit... retkes.
Nem egy kifejezetten finom sör, de van benne valami vagány, lehasznált, poros, közel-keleti, mint az egyiptomi cigiben, és el tudom képzelni, hogy a sivatagban jól esik.
