A szlovén sört a Culinarisban lehet beszerezni, ahol van egy kisebbfajta, nem túl izgalmas sörválaszték. Nem tűnt úgy, hogy valami nagy kaland lesz, de csinos üvege volt, és érdekelt a hírneves szlovén komló mutatványa.


Az áttetsző zöld üvegre cirádás pecsétek, ornamentikák, címerek kerültek, egyfajta high-tech sörtisztasági idillt kifejezni képes monarchista romantikát megidéző módon. Plusz van benne valami ismeretlen, darabos finomkodás, valami ódonszagú balkáni elegancia, az utolsó szétnembombázott szarajevói hotel lobbija, a sokat látott tapéta öregségszaga, az olcsó alapanyagokból kiszenvedett finomkodás. Szóval szórakoztató a design, de mi van belül?

Már a töltésnél elkomorulok, a túlságosan nagy méretű, üdítőitalszerű buborékok még soha nem jelentettek semmi jót. Színe fakó, habja hamar eloszlik. Illata nincs.
Ami azt illeti, az ízét sem igen lehet érezni. Valami halvány dolog van a helyén, ami azt sem tudja eldönteni, hogy keserű legyen-e vagy savanyú, és még mielőtt bármi ilyesmi eldőlne, buta vegyi cukor trappol elő a semmiből, hogy végképp elvegye a kedvünket a szomszéd sörével való barátkozástól. A híres szlovén komlóból nem éreződik semmi. Egy komlóhiányban szenvedő ország terméke ez.
A Ratebeeren 8 egész pontot kapott (100 a maximum) és fanyalgó kritikákat, ezek után némileg hiteltelenné teszi a saját weboldalát a lelkendező véleményáradat. Pl ez:
„manzagent: This beer is the finest I have ever drank. I am a pilsner/lager drinker and this is the best. Smooth, with no malt/ hops bite or after taste.”
Ez is valami? Hogy nincsen se maláta-, se komlóíze? Manzagentnek tudnám ajánlani a sima városi vizet, abban sincs semmiféle zavaró íz, ráadásul ingyen van.
Jó, annyi igaz, hogy lehet rá mondani, hogy „smooth”, kellemes, de teljesen jellegtelen, még az a karakteres vízíz sincs benne, mint a Millerben, de talán még ahhoz hasonlít a leginkább, de míg abban van valami szárazság, ami kihozza a puritán, fanyar vizes ízeket, ebben hajszálvékony édesség futkorász, ami csak elmossa az ízeket.
A lelkesedést nyilván a sörgyár hazafias jellege indokolja, a szlovénok nagyon büszkék rá, magukénak érzik, satöbbi. A Laško cég eseménydús történetében a legviccesebb fordulat akkor következett be, amikor az egyik tulajdonos egy baleset következtében elvesztette az ízlelőképességét, á’la Duchemin a „Szárnyát vagy a Combját” című filmben, és így képtelen volt a személyes minőségellenőrzésre, amitől aztán alá is zuhant a minőség, és a cég gyakorlatilag csődbe ment. (később helyi kezdeményezésre feltámadt)
A Laško sör a 19. század végének terméke, és par excellence áldozata annak a monarchista láger-álomnak, ami azt sugallja, hogy a sör legyen minél aranyszínűbb, tisztább és ízetlenebb. A 19. század végén ez a divat letarolta fél Európát és azóta is markában tartja, de még így is csak rövid bekezdés a sör több ezer éves történetében, mely mindig is az anyagról szólt. Az anyag ízét feltárni, elmerülni, kutatni és felhozni az üzenetet – ez a sör küldetése. A Laško egyfajta divatos fogyasztói elvárásnak akar megfelelni (amivel elvileg persze nincs baj), ami abból fakad, hogy a nagy sörgyárak szinte korlátlanná nőtt kapacitásukkal szerették volna szélesíteni a sörfogyasztók körét. A sörnek, amint tömegtermékké vált, olyanoknak is meg kellett felelnie, akik amúgy nem igazán mozdultak a sörre, ezért egyre jellegtelenebbé, elfogadhatóbbá és simulékonyabbá kellett válnia. Ez a láger étosza. Ha jól körülnézünk a világban, láthatjuk, hogy a láger visszavonulóban van. Nagy divat volt, lassan elmúlik.