Hétfő este végre megejtettük a régóta tervezett extrém-sör-kóstolást: összemértük a világ két legerősebb sörét: a Tactical Nuclear Penguint és a Sink the Bismarckot.

A Kertész utcai Szimpla konzorcium második egységében, a valaha étteremként működő Duplában, annak is a galériáján tartottuk meg a skót szuperfegyverek éles bevetését. Hat önkéntes vállalkozó ült az asztal körül, hogy megigya élete legdrágább felesét. Az üvegek ugyanis egyenként 12 ezer forintba kerültek a gyár kapujában, onnét személyesen hozta haza informatikus, akinek épp dolga volt arrafelé.



Mindenekelőtt le kell szögeznem, hogy kétféle szupererős sör létezik, az egyik az a sima sörpárlat (lásd itt és itt), ami kb. ugyanúgy készül, mint a borpárlat. A másik a Kulmbachból eredő specialitás az Eisbock, amit úgy készítenek, hogy egy erős baksört lefagyasztanak, majd leszedik róla a jeget, és marad a fagyásképtelen sűrű alkohol. A skót Brewdog a maga hamisítatlan punk hozzáállásával nem állt meg egy fagyasztásnál, hanem addig fagyasztották újra és újra az imperial stoutjukat, amíg 32%-os nem lett. A fagyasztás helyszínéül szolgáló fagyigyár jeges környezetének ihletésére Tactical Nuclear Penguinnek keresztelték ezt a sört, ami tavaly az év legerősebb söreként futott a világ sörsajtójában.
Közben azonban az obersbachi bajor Schorschbrau úgy érezte, nem volna korrekt, ha a skótok Eisbockban lenyomnák őket, ezért ők is nekiálltak a végtelenségig fagyasztgatni, és el is érték a bűvös 40 %-ot: az a Schorschbock, ami leverte a Penguint a világ legerősebb söreinek fenntartott képzeletbeli dobogó első helyéről.
A skótok erre kicsi berágtak, és új fegyvernemhez nyúltak: egy India Pale Ale-t kezdtek fagyasztani, és nem hagyták abba olyan korán, mint legutóbb, hanem elmentek a 41 %-ig, hogy a németeket lehagyják: ebből lett a Sink the Bismarck. Itt már szimbolikus térben zajlik a küzdelem. A Sink the Bismarck egy népszerű angol világháborús sorozat volt a tévében, melyben nyilván folyton győzelmet arattak a cool angolok a behemót fritzeken.

Ott van tehát az asztalon a Penguin és a Bismarck, két csinos 33cl-es üvegcse egyenként 12 ezer forintért, és az asztal körül némi izgalom, ficergés, áhítat. A második helyezett Penguinnel kezdjük. Nehezen csorog a feles pohárba a barnás-fekete folyadék, vékony, de igen vonzó kis habot fejleszt, ami aztán gyorsan elmúlik. Az első korty egyszerre reveláció és csalódás. Nem tűnik túlzottan erősnek, nem üt egyáltalán, és fura benne a kis szénsav, ettől olyan mint valami sűrített, döglött unicumos kóla, de lassan kinyílnak benne az ízek, és egyre többet ad magából. Mintha egy miniatűr imperial stoutot innánk – az alapanyag minden jegye csodálatosan felsorakozik benne – csak minden nagyon kicsiben – mintha mikroszkóppal néznénk: először a keserű kakaó, és a csípősségen átlüktető komló, aztán egy pillanatra totálisan whiskis-kávévá változik, majd, ahogy melegszik, tovább nyílik és tökéletes csokoládéíz valamint asztalszilva és más gyümölcsök aromája remeg elő a kis pohárból. Érzem, hogy dolgozik az alkohol, de az élmény semmiben sem hasonlít pálinkázásra – eszünkbe sem jut egy-hajtásra lehúzni a drága piát, de nemcsak az ára miatt nem. Nem okoz féktelen és indokolatlan jókedvet, lassan zsibbaszt, bizserget. Leöblítjük egy kis ízetlen, vizes Pilsnerrel – a Penguin után egy 25 éves spanyol brandyből sem éreznénk semmit, majd felbontjuk a Bismarckot.

Amikor felfogom, hogy ezek tényleg IPA-ból készítettek Eisbockot, némi ideges rángást érzek a gyomromban. Nagyon szép színe van: sötét vöröses-borostyán. Az illata ijesztő: az IPA-kra jellemző orrbavágó grapefruitos-illat keveredik valami zsíros büdössajtszaggal, ami így együtt legalábbis hajmeresztő. A Bismarck is alapvetően miniatürizált hatást kelt: olyan, mint egy IPA mikroszkóp alatt. Ezen sem igazán érződik az alkohol, viszont az IPA minden jegye ott nyüzsög a féldeciben. Az első felröppenő hasonlatok komlós-mézes ágyaspálinkáról szólnak. Aztán egy metafora behozza a tokaji aszúeszenciát, és valóban: ezek mind játszanak.



Az ijesztő koncepció és a hajmeresztő illat ellenére nagyon barátságos felest ad a Bismarck, szép, édes és illatos, erősebb, mint a becherovka, de mégis könnyebben csúszik, mint akáér a Penguin, akár más égetett szeszek, és talán ez a nagy barátságosság már nem is tesz annyira jót a megítélésének, talán egy kicsit túl édes, némileg lankasztó, egy feles annyira telerajka a fejedet önmagával, hogy nemigen vágysz egy másodikra. A legviccesebb a Bismarck után belekóstolni egy Pilsner Urquellbe. Az aranyszínű komlókoncentrátum gyakorlatilag kiiktatja azokat a bimbókat, amivel eddig a keserűséget éreztük, és az amúgy markáns komlóízéről ismert PU-ben egy szemernyi keserűséget nem érzünk: mintha sima sörfőzővizet innánk, pár csepp, alig érezhető malátasziruppal meglöttyintve.
A kóstolóbizottság általános véleménye szerint a Penguin eggyel jobb és izgalmasabb volt, mint a Bismarck, amit én is aláírok, noha elszánt IPA-párti vagyok. Közben rápillantottam a világ legerősebb söreinek a listájára, ahol a Penguin már csak a hatodik, de ami durva, hogy a Bismarck is már csak a második, mert közben az oberasbachi bajor „kolbászzabálók” csendben megfőzték a Schorschbock 2-t, ami ezúttal 43%-osra sikerült. Így aztán egy kicsit talán már avult a Brewdog szórakoztató győzelmi videója, de sebaj, majd csinálnak újat.

Sink the Bismarck! from BrewDog on Vimeo.