A győrzámolyi főzdétől ez az első sör, amivel összefutottam, na nem győrzámolyban, sajnos csak Pesten – abból az alkalomból, hogy ezt ittam P.A. rózsavizes pisztáciakolbásza mellé a Főzdefeszt sajtótájékoztatón. Aztán itthonra is jutott egy üveggel.
Szép, egyértelműen fekete sör, nagyon halvány vörösesbarnás reflexekkel, könnyű, egészséges habbal a tetején. Az illata nem igazán barnasörös: élesztős és kenyérszerű friss malátaillat.
Az első korty nem veszi le a lábáról az ivót: halványan savankás, egészen kicsit csípős, mintha némi chilis mellékíz is érződne. A pillanatnyi bizonytalankodás után gyorsan de biztosan beüt a komló, szigorú és kérlelhetetlen, de amikor kiteljesedne, átveszi a vezetést a kávésan pörkölt maláta, és ez a kettő együtt ad ki egy nagyon száraz, szigorú csokoládés, már-már csípőspaprikás utóízt, ami van olyan súlyos fellépésű, mint a nagyhírű ír óriásé, a Guinnessé.
Miközben persze a két sör nem hasonlít egymásra, számtalan okból, pl. a Bors barnája láger – hogy csak egyet említsek. De vannak hasonlóságok: a szárazsága ennek is olyan karakteres, mintha malátázatlan nyers növényi alapanyagok volnának benne, mint a Guinnessben. Étcsokoládé-ízt is érzek benne, de valamiképp a kontextus nem ebbe az irányba tereli a kóstolást, inkább a fekete föld, fekete kenyér vonalra.
Zömök, izmos, közepesen testes sör, erős száraz ízzel, semmi finomkodás, magabiztos alkotás, tudja hová tart, és meg is érkezik. Nagyszerűen illett a pisztáciás rózsavizes birkakolbászhoz, valószínűleg jól megy mindenhez, amihez a Guinness is jól megy.
Sőt: a fekete csokival is volna megbeszélnivalója.
A főzdébe még nem jutottam el, helyette itt egy beszámoló valakitől, aki már járt ott >>>