A minap felhívott egy sörkészítő vállalkozó, hogy kóstolnám meg a Köleses Sört, amit ő főzet Jászdózsán. A Király utca sarkán nyíló kis kávézóban árulják, kaptam is rá egy kis engedményt, megvettem, megittam.
Alap sörösüvegben van, ami helyes, mert ez könnyen visszaváltható, könnyen kezelhető (Németországban majd minden sört ilyenbe töltenek) – ha nem is szép. A címke egyszerű, kedves amatőr alkotás, nincs vele semmi baj – jobb, mint a lakótelepi fotosoppművészet gyöngyszemei.
A köleses sör létjogát az adja, hogy a honfoglaló magyarok és őseik – akik a bort még hírből sem igen ismerték – malátázatlan kölesből főztek sört, amit bozának, vagy bozasernek neveztek. A boza mai napig népszerű, savankás, alacsony alkoholtartalmú ital török népeknél és a Balkánon.
Ez amúgy nyilvánvalóan nem boza, hiszen azt földbe mélyített üregekben, forró kövek segítségével főzték árpamaláta nélkül, csakis malátázatlan kölesből. Ebben szerencsére van rendes maláta is.
A kitöltött sör sötét rézsárga színű és édeskés illatot áraszt, kevés, krémes habot termel, ami hamar elmúlik. Az első korty a roggenek jellegzetes kellemes, sötét mézes, melaszos, férfias parfümösségével indul, noha ebben nem rozs van, hanem köles, de úgy tűnik, hogy ezek az alternatív gabonák egy kicsit mind hasonlítanak egymásra. Nem indul rosszul, ezután azonban csalódnunk kell, mert a valódi sörtest helyén valami nyúlós, vizes ipari jellegű alibizés található. Úgy fest, hogy túl édes a testéhez képest.
A vége azonban tisztességes, sőt klasszikus módon fordul keserűbe, a pörkölt méz íze egyre sötétebb lesz, míg végül komlóvá nem válik, és már nem is édes, hanem keserű. Nem tökéletes a sör, de nem is rossz: lenne rajta mit állítani. Az alapanyagok például megérzésem szerint rendben vannak, talán csak egy kicsit többet kellene belőlük belerakni.
