A címke illik az eddigiekhez, szinte az az érzése az embernek, hogy élőben végigkövetheti egy bizonyos grafikus esztétikai fejlődését, aki valhonnan a nyolcvana évek mélyéről indult pár éve, és ma már a korai kilencvenes évek eklektizmusánál tart. De nem akarjuk nagyon fikázni őt, mert mára ez a design tulajdonképpen elfogadottá vált, már csak egy lépés választja el attól, hogy egyéni kulturális ízként definiálódjon.
 

A kitöltött sör ránézésre nem ígér sokat, a lehető legsimább szalmaszín láger átlagos, inkább vérszegény habbal. Az illata már annál érdekesebb. Fura pálinkás almakompótillata van, sörre egyáltalán nem jellemző. Nincs is sok idő ezen filózni, mert megkóstolva viszont egészen megdöbbentő: tökéletes almáspite íze van.  Ez a benyomás később csak fokozódik, mert nemcsak egyetlen almáspitére hasonlító íze van, hanem történetében is úgy van komponálva, nem kétdimenziós utánzat, hanem igazi élmény.

Elsőként az almakompótos savanyúságot érezzük, később, amint belép a leheletnyi komló, azonnal a fahéj kesernyés csípősségét tolja előtérbe – emlékeim szerint valahogy az almáspite ízkoreográfiája is így fest. Annyira evokatív, hogy még a finom porcukorszórást is érezni vélem.

A gyümölcsös sörök nem tartoznak a kedvenceim közé, a karácsonyi íz világtól viszolygok, ez a sör sem lesz a kedvencem, de nem tudom nem észrevenni, hogy mennyire tökéletes alkotás. Valóságos molekuláris mutatvány, folyékony, buborékos almáspite.

Amúgy a sör egy Penta nevű nagykereskedő rendelésére készült, aki már el is vitte a neki járó részt, a sörfőzőnél csak pár száz üveg maradt, és azt is csak a Rózsa Sörkertben fogja árusítani, úgyhogy ha valaki arra jár, érdemes megállni Békésszentandráson az első magyar molekuláris sörért.