Hiába, van olyan, hogy az ember a Váci utcán szomjazik meg. És persze nincs kedve betérni a nyüzsgő turistagyárakba, sem a pirospozsgás kertitörpeszerű műanyagséf által vonzóvá tett álközépkori brasserie-kbe, de ha volt már valaha is külföldön, mint magánturista, jól tudja, hogy egyetlen lehetősége van: keresni egy mellékutcát.

A mellékutca a város filozófiája szerint az a hely, ahol lehámlik a jelenségekről a csiricsáré vircsaft, és magányosan hümmög a valóság, ahol van létjogosultsága a „jó”-nak, és nem kell mindennek egyedülállóan nagyszerűnek, vagy hihetetlen olcsónak lenni. Ilyen mellékutca a Régiposta utca, ami noha a Hyattől a Fontanáig vezet, mégsem fő turista-útvonal. Itt találjuk a Gösser Sörpatikát.

A Gösser sörpatika – amit a Gösser címerrel ellátott archaizáló ólomüveg-ablakba rótt kiírás tanúsága szerint Dönci alapított 1981-ben – igen tanulságos hely. Egyszerre testesíti meg a magyar söröző legnemesebb hagyományait, és e hagyományok végső kiürülését. Barátságos, intim belső tér fogad, mindenfelé lambéria meg zöld posztóborítás, a falakon egyrészt keretezett tükrök reklámfeliratokkal – borzalmasan festenek, noha teljesen megszokottak – másrészt tetszetős rézkarcok.

Elsőre az egyetlen zavaró tényező a központi helyen trónoló televízió, amit a szomorú, középkorú csapos és egy magányos kuncsaft néz. Többen nincsenek is a helyiségben.
Mint később megtudom, ez a jellemző vendégsűrűség, turisták ide nemigen tévednek be, a kocsma „nagyon el van dugva”, noha egy perc sétatávolságra ott a Váci utca.
Egy hasonló helyzetű angol kocsmában hatan ülnék körül a pultot és nagy mozdulatokkal beszélgetnének keresztbe a helyiségen, kedélyesen, esetleg cinikusan. Itthon kevés a vendég, és azoknak sincs mit mondaniuk. A tévében épp fojtogatnak valakit, a képernyő lágy sugárzása minden beszélgetést feleslegessé tesz.

Arról nem is beszélve, hogy hányféle csapolt sör közül választhatnánk, ha Londonban volnánk. Itt három sörcsap áll, mindegyik Gösseres, de csak az egyikből folyik a sör: Gösser. Mellesleg ezzel a Gösserrel szemben nem lehet kifogás: nagyszerű, testes, friss, tökéletes csapolás. Olyan, amilyennek lennie kell. Hogy az milyen? Aki nem tudja, annak nem könnyű elmagyarázni, de nem tehetem meg, hogy meg ne kíséreljem. A Gösser színe egyfajta mustársárgába hajló arany, habja magas, fehér, illata csiklandós, keserűsége a nemes komlóé. Az íze tehát komlósan kesernyés, de úgy keserű, hogy el kell gondolkodnunk a „keserű”’ szóhoz elkerülhetetlenül odatapadó pejoratívumon, mert ez a keserny - ez maga a harmónia. Az üres korsó felett dicsérni vagyok kénytelen a bölcs belátást, ami rávette a vezetőséget, hogy csak egyféle sört tartsanak. Hasonló vendégmennyiség mellett két nyitott hordó bizonyosan megposhadna, mielőtt meginnánk.
A középen kopaszodó, kétoldalt hosszan lelógó hajú kuncsaft egyre közelebb araszol a televízió készülékhez. Lassan már az a benyomásom, hogy a butácska sorozatokból egyetlen pixelre kíváncsi csak.

Frankfurti virslit fogyasztunk sörkorcsolyának, Univer ecetes tormával és Globus mustárral. Kínáltak marhapörköltet is, de nem volt kedvem a mikrózott készételhez. Akkor már inkább valami friss, még ha csak virsli is. Ez is tökéletesen és jó értelemben hétköznapi, mint ezen a helyen minden. Egyrészt szeretem a hétköznapokat, másrészt azért ezt a helyet azért egy kicsit fel kéne dobni. Két javaslat: 1. dobjuk ki a tévét. 2. vegyük meg a közeli drága szupermarket összes vicces mustárát és virslijét, majd írjuk ki a nevüket az utcai megállító-táblára, amire most csak az van írva, hogy „Korsó Gösser 530”.