Miután egy sajnálatos baleset következtében három napig vakon feküdtem egy berlini szobában, és sűrű programom jó részét lemondani kényszerültem, az utolsó nap feltámadtam, és végül sikerült eljutnom egy igazi kisüzemi sörfőzdébe, ahol a világ legerősebb söre csodálatos gyógyító hatással volt rám.

Ha elmegyek egy helyre, rendszerint jól körülnézek, magamba szívom az atmoszférát, észreveszem az apró részleteket, és élményszerű leírást tudok adni a hangulatról, ám így, hogy fél szememen kötés volt, a másikon sötét napszemüveg, nem csoda, hogy apró részletek nemigen ragadták meg a figyelmemet. Azt sem tudom, hogy a Südstern Brauerei mennyire hangulatos hely, csak azt tudom, hogy Kreutzbergben van, rengeteg ülőhely van benne, és ha az ember végigsétál rajta, akkor a túloldalon nagyszerű kis kerthelyiséget talál, ami gyakorlatilag egy közparkra nyílik.
A tulaj, Helmuth Kurschat jellegzetesen német ember: magas, csont-kopasz golyófeje és sasorra van, de rövid beszélgetés után nyilvánvalóvá válik, hogy egy aranypofa. Elmesélte, hogy három éve nyitotta meg a brauereit, azzal a céllal, hogy mindennap ihasson első osztályú, friss, szűretlen búzasört. Szerződtetett egy gyakorlott sörmestert, és addig főzette vele a söröket, amíg elégedett nem lett vele.
És valóban ez a búzasör itt a legjobb. Először a világossal kezdtük (Helles). Helyes két decis korsócskában érkezik, csodás habja van, nagyszerű illata, de ízre olyan édes, olyan citromos, annyira bájos, meg olyan napfényes és könnyed, hogy az embernek az az érzése, hogy nem is sört iszik, hanem valamilyen üdítőt. Aztán a sötétre (Dunkel) startoltunk, hogy az talán férfiasabb lesz, de csalódnunk kellett, mert az még édesebb volt, és egyenesen nőies. Helmut a rend kedvéért kihozatott nekünk egy cseresznyés (Kirsche) sört is, de abból alig fogyott egy pár korty – az is csak a tisztesség végett. A Weisse – a búzasör viszont nagyon rendben van. Ezért érdemes házilag sört főzni. Friss, buborékos, telített; ebben a sörfőzdében egyáltalán nem tartanak szűrőt, ebben a folyadékban még ott dolgozik az élesztő. Az illata csodálatos – kukoricás, mint a búzasöröknek általában. Amikor ezt megjegyeztem Helmut méltatlankodva idézi a német tisztasági törvényt – ők aztán nem használnak kukoricát. Én azért titokban fenntartom, hogy az illata kukoricára akkor is emlékeztet – hiszek az érzékszerveimnek!
Maga az üzem ott van elhelyezve az ivócsarnok körül és alatt. A bejáratnál három tartály áll – ez a cefrefőző és a komlóforraló. A terem túlsó végében egy plexilap mögött négy tartályban erjed a sörlé, majd Helmut félrerugdos egy-két szőnyeget a földön, hogy megmutassa a padló alatt látható kivilágított tartályokat – ezekben zajlik az érlelés utolsó szakasza, de kb úgy fest mintha illegális sörfőzde volna a föld alatt.
Sajnos a sörmesterről lekéstünk, és Helmut szakmai részletekkel nemigen tud szolgálni, de annyit azért megtudunk, hogy a sörfőzde kapacitása 650 liter – annyi, mint Tapolcán – és hetente két-három nap főznek. Az itt főzött sört nemcsak itt árulják, hanem viszik más sörözőkbe is, ahol azonban más néven fut ugyanaz az ital.
Már kifelé tartunk, amikor elmeséli, hogy egyszer egy tévéstáb arra kérte őket, hogy főzzék meg a világ legerősebb sörét, ami akkor 25 százalékos alkoholtartalmú volt. Amit ők főztek, azt bevizsgálták, és az derült ki, hogy 27,5 százalékos, így tehát immár ővéké a világ legerősebb söre. És árulják még? Naná. Est is ein Schnaps. Amikor kiderült, hogy azonnal meg is lehet kóstolni, széles mosolyra derült félig leragtapasztott arcom, és valami olyasmi járt az eszemben, hogy „miért nem ezzel kezdted?”
Egy adag fél deci, és egészen csodálatos cucc. Leginkább ahhoz a sörléhez hasonlít, ami még mézédes, mert az élesztő nem erjesztette ki belőle az alkoholt, viszont tüzes, azonnal átmelegít, és jókedvre derít. Kihagyhatatlan! Úgy hívják: XXL Bier. Ha ez nincs, talán sose gyógyulok meg.