Noha a sör köztudottan jó kedvre derít, néha olyan érzésem támad, hogy cserében egyesekből elveszi a humorérzéket, a könnyedséget és a nyitottságot. Mi másért volna különben az a nagy fanyalgás a limonádés sörre? Miért ne lehetne a sört összekeverni bármivel, ami szintén finom? Miért kell úgy tenni, mintha a sör valamiféle szent ital volna, és a keverése valamiképp az egyetemes kultúra hanyatlásának előrevetülése volna?

A Radler – magyarul biciklista – bajor találmány, pedig ha valaki, akkor ők aztán komolyan veszik a sört. Franz Xaver Kugler, a vasúti dolgozóból lett kocsmáros a biciklisták sörének legendás feltalálója élelmes ember volt. A fogadója, a Kugler Alm fent volt a hegyekben, de ő építtetett egy bicikliutat, ami Münchenből egyenesen hozzá vezet. Arra azonban ő sem számított, hogy egyszer csak megjelenik tizenháromezer biciklista, és bajorok lévén, mind sört kérnek. Mivel ennyi sör nem volt a háznál, eljátszotta, hogy most talált ki egy koktélt a biciklistáknak – neve Radler – ami nem olyan erős mint a sör, és így vigyáz a testi épségükre. Nem mellesleg túladhatott a sörimádó Bajorországban teljesen eladhatatlan citromlékészletén. Így született tehát a Radler a fele limonádé fele sör koktél, amit német nyelvterületen mindenhol isznak.
Bevallom egy kicsit magam is ódzkodtam a megkóstolásától, nem is annyira vaskalaposságból, mint inkább gyakorlati megfontolásokból. Az édes ital eleve gyanús (kitörölhetetlen korai emlékek intenek az édes alkoholtól való tartózkodásra – gondolom sokakat), másrészt meg nem akartam elvenni a helyet a nagyszerű valódi söröktől, amik Gössben kísértettek. Mint később kiderült, a Radlertől szinte lehetetlen berúgni, úgyhogy fölöslegesen aggódtam. De aztán az ég is úgy akarta, hogy megkóstoljam, mert nem elég, hogy útitársaim szinte kizárólag a Gösser Natur Radler sörét itták, de egy alkalommal a pincérnő valamit elszúrt, kihozott elém egy sört, amit elfogadtam, de aztán megtalálta a tulajdonosát, és elvitte, cserébe egy Radlerrel kárpótólt, így anélkül, hogy kértem, vagy akár elfogadtam volna, ott állt előttem a opálos sárga lével teli korsó, és én  végül beadtam a derekam. Amúgy nem volt rossz íze, sőt, azt mondanám, hogy limonádénak egészen kiváló volt. Sörízt azonban nem érezni. Meg az is igaz, hogy édes volt, ezért csak keveset kortyoltam belőle. Körülöttem hektoliter számra fogyott a guszta – szüretlennek ható – ital.
Amúgy vigyázni kell az osztrák kocsmában, mert ha az ember nem mondja, hogy Natur Radler, csak annyit mond, Radler, akkor egy olyan sört kap, amibe a pincér ott helyben Almdudlert öntött – ami leginkább a traubira emlékeztet – és hát ez már tényleg egy kicsit izé…
Aztán hazajöttem az istentelen kánikulába, és már csak a szép emlékek kedvéért is vettem a boltban egy Gösser Natur Citronét – a Radler márkanév Magyarországon már másé.

A magyar kiadás először is igen vonzó a kánikulától szenvedő szemének. Ha valaki nem vaskalapos sörivó, akkor akár el is csábulhat a Natur Citrone opálos sárga ragyogásától, ami leginkább azt sugallja, hogy az üvegben valami extrém szomjoltó citrusos jég van.
Az ízében igen zavaró, hogy sem elsőre, sem később nem emlékeztet a sörre, bár érződik, hogy nem pusztán limonádé van benne. Ez főleg az állagáról, és a szénsavjáról sejthető meg. Illetve van benne valami kellemes kesernyésség, de ezt a lime magában is tudja, ehhez nem kell sör. Természetesen ez sem pont olyan, mint Gössben, viszont nem feltétlenül rosszabb, mert kevésbé édes, és ez határozottan a javára válik. Némileg furán veszi ki magát, hogy egy ilyen nehéz, szép mélynyomott üvegből igyak mindössze fél liter limonádét, de hát erre lehet mondani, hogy vegyek dobozost, meg, hogy az adja meg a rangját a limonádék közt. Azt viszont tényleg nem értem, hogy miért drágább a Spezialnál. A limonádé drágább, mint a sör?