Izgultam, vajon bejutok-e Buda legújabb über-felvágós, exkluzív bárjába, a rejtőzködő budai arisztokrácia törzshelyére, a Minibe, ahová tudvalevőleg nem engednek be bárkit.
A Roham utca tövében, a történelmi Déryné tőszomszédságában nyílt idén a Mini - a hely olyan benyomást kelt, mintha egyenesen Milánóból vagy New Yorkból fénymásolták volna ide. Az ajtóban jól öltözött pincérek kis csoportja áll, teljesen eltorlaszolják a bejáratot, és udvariasan farkasszemet néznek velem, mintha jelszóra várnának. A „jöttem sörözni” válasz azonnali beengedést eredményez, és némi összesúgást a hátam mögött.
Szó se róla, az enteriőr nagyon ki van találva. Négy-ötféle lámpa és fényforrás világít, különböző erősséggel, a felületek fekete üveggel vagy bőrrel vannak borítva, a terem közepén kígyózó csillogó fekete bárpult tetején keskeny kis alagutakon vonatoznak a tapasok, a pulton százfelé ágazó misztikus száraz faágak, megbúvó gyöngyfüggönyök, szivarszínű bőrfotelek, külföldi újságok. Sehol egy kihasználatlan centi, kifejezetten zsúfolt, mégis a tágasság érzetét kelti, mert annyira nehéz átlátni a sok apróság miatt.
A Pilsner Urquell középütt hasasodó talpas pohárban érkezik, egy négyzet alakú papírszalvétán, és határozott rézszíne van, rajta négyujjnyi, tekintélyes habbal. Az íze érett, kiegyensúlyozott és üdén keserű, a szénsavja bársonyos, az első korty mégis egy kicsikét csípős, az utóíze komoly és határozottan keserű. Első-osztályú cseh mainstream sör, előírásos formában. Ebben a közegben a szintén csapolt Dreher valamiképp ünneprontásnak tűnt volna. De őszintén szólva a világnak ezen az egyetlenegy kis agyondizájnolt pontján szívesebben ittam volna San Miguelt, vagy valami egzotikus sört.
A sushi-szállító szalagról leemelek egy tál chipset és fekete olajbogyót, két narancssárga pöttyös tapast – ez a legolcsóbb kategória: 150 Ft, a drágábbakon más színű pöttyöcske van - és meghallgatom, amint a pincér ismerteti a hely koncepcióját. Azért hívják Mininek, mert a szokásos adagok harminc százalékát szolgálják fel, és így képesek emberi árakon extra finomságokat is felszolgálni. Úgynevezett running bart visznek, ami azt jelenti, hogy nincs igazi étlap, csak vacsora- meg ebédidő van, és ha az ember jelzi, hogy szeretne benne részt venni, akkor a szakács sorban küldi a friss fogásokat, és azokból lehet válogatni, amit aznap épp kigondolt – a főétel többnyire valami lávakövön sült hal vagy bélszín, és más látványos nyalánkságok.
Kora este az ünnepi készülődés hangulata lengi be a kis helyiséget. Gyertyák gyúlnak, fehér inges, barna nyakkendős fiatalemberek sürögnek, forognak. A látványkonyhában három kalózkendős férfi hajladozik a gőzben. Szól a halk jazz, és remeg a millió apró fénypont, ez itt a fények városa, New York, Broadway, és semmi sem tűnik vadiújnak, semmi sem hever eldolgozatlanul. Mintha ez a hat órai nyüzsgés évtizedek óta ugyanígy funkcionálna, mindenki tudja a dolgát, kis helyen sok ember mozog olajozottan, a pult mögött legalább négyen, másik négy a vendégtérben, a pénztáros hölgynek külön kis asztala van, mint a régi időkben, a személyzet önmagában is betölti a helyiséget, legalább tizenöten munkálkodnak, vendég maximum fele annyi van.
Aztán egy titkos jelre a millió fény eltompul, minden lámpa égve marad, csak kevesebb fényt ad le, elérkezett a hat óra és beindul az esti műszak, a pálya a csillogó toppoké meg a kis fekete dresszeké, a szivarozó vállalkozóké és a parkolóban gyűlnek a fehér Audik.
Mini Bár,
Pauler u. 6.
Bp.I.