Évekkel ezelőtt nálunk is komoly erőfeszítéseket tettek, hogy bevezessék a patinás müncheni márkát. Engem az Erzsébet téren ért a lehetőség, hogy helyes kis fabódékból ingyen ihattam HB-t. Mit mondjak: szar volt. Legalábbis nem ízlett.

Később csapolták is itt-ott (pl. Joliot-Curie tér, HB-kocsma), és hát az is eléggé rossz volt. Így hamar kifejlesztettem a védőpajzsomat a HB-veszély ellen, és a következő évtizedet volt szerencsém HB-mentesen tölteni.
Most azonban az Oktoberfest tiszteletére amnesztiát hirdettem és vettem a boltban egy korántsem bizalomgerjesztő Hofbräu München Premium Lagert. Mint tudjuk, a HB egyike a hat nagy müncheni sörfőzdének, melyek állíthatnak sátrat a messze földön híres Oktoberfesten. Talán megéri kicsit odafigyelni rájuk.
Meglepően erős malátaillat száll fel az üvegből, ami fokozza a várakozásokat.
Az íze is meglepő, mégsem túl karakteres. Mindenekelőtt kicsit áttetszően keserű, és ehhez csatlakozik valami lúgos-malátás, kicsit ipari jellegű savany. Szinte azonnal üt a mohó szénsav, majd, miután eloszlott az apró buborékok fala, szinte tetten érjük ezt a kevéssé elegáns savanyúságot, ami talán mégsem olyan ipari, talán fellelhető benne valami autentikus kellemetlenkedés. Talán egy kicsit elkezd emlékeztetni kenyérre és kovászra, de végül nem áll össze a koncepció, mert egyfajta savanyú-keserű igazságos békével fejeződik be, mintha ez lett volna a kérdés. Ráadásul az utóíz már csak a komlóról szól, mintha itt igyekezne behozni a férfiasságot, miután korábban az íz inkább asszonyi munkáról, kovászról és dagasztásról mesélt.
Mindig elfelejtem előre ellenőrizni, hol főzik a sört, mégsem ért meglepetésként, hogy ezt a HB-t Kőbányán főzik. Állítólag a Coca Colához hasonlóan a söröknél is léteznek nemzeti receptváltozatok. A nyugati sörfőzők, és valószínűleg a magyarok is meg vannak róla győződve, hogy a magyarok valamiért a túlcukrozott kólát és a savanyú sört szeretik. Szívesen megosztanám velük a véleményemet: HÜLYESÉG.