Miután úgy vettem észre, hogy a búzasör a magyar sörkultúrának még mindig valamiféle félhomályos zónájában tévelyeg, úgy éreztem, kedves kötelességem, hogy lefektessem az alapokat, és ne a kommentekből derüljenek ki a kőkemény tények. Az első részben kísérletet teszünk valamiféle összeesküvés-elmélet legyártására, mellyel megmagyarázhatóvá válik a búzasör hirtelen jött népszerűsége, és még egy-két dolog.

"A búzasörrel kapcsolatos legelterjedtebb tévhit az, hogy az 1516-es Reinheitsgebot megtiltotta volna a főzését: a közhiedelemmel ellentétben nem az árpamalátát, hanem a malátát írta elő egyedüli lehetséges keményítő tartalmú alapanyagként. Mivel a búzasör - legalábbis részben - nem nyers búzából, hanem búzamalátából készül, így használata sosem ütközött a bajor tisztasági törvénybe”. Legalábbis ezt írja Pogátsnik Olivér, aki a Söripar 1996/4-es számában rövid ismertetőt jelentett meg a búzasörről, mint ígéretes sörfajtáról. Sajnos nem nevezi meg a forrásait, így nehéz követni, hogy ezt honnan következtette ki. Vele ellenétében, én vettem a fáradtságot és elolvastam az 1516-os német szöveget, melynek idevonatkozó része így szól:

Wir wollen auch sonderlichhen dass füran allenthalben in unsern stetten märckthen un auf dem lannde zu kainem pier merer stüchh dan allain gersten, hopfen un wasser genommen un gepraucht solle werdn.

A die Gersten szó legjobb tudásom szerint mindig is azt jelentette, hogy árpa, a maláta németül das Malz, úgyhogy ez a tévhit annyira erős, hogy talán egyenesen ez az igazság. Mivel az 1871-es német egység megteremtésekor Bajorország egyik feltétele az volt, hogy az egész birodalomra kiterjeszthesse csodálatos gazdagságának egyik fő forrását, a Reinheitsgebotot, és volt akkora súlya, hogy ez meg is valósuljon, a Tisztasági Törvény egész Németországban érvénybe lépett. Ami a nem bajor sörfőzőknek valóságos katasztrófa lehetett, és tucatszámra szűntek meg az évszázados hagyományokra visszatekintő regionálisan fűszerezett sörtípusok, cseresznyés és más ínyencségek, melyekkel ma a belgák hasítanak.
Végül az Európai Unió Bíróságának egy 1987-es döntése értelmében vissza kellett vonni IV. Vilmos bajor herceg zseniális rendeletét, és azóta ismét szabad a vásár a sör összetevőinek tekintetében. Ennek ellenére a német és nem csak német sörök egyik fő minőségi záloga az, hogy kiírják a címkéjükre, hogy „Gebraut nach dem bayerischen Reinheitsgebot von 1516”. Még akkor is, ha búzasörről van szó – ott van a Maisel’s Weisse cimkéjén is.
Személyes gyanúm, hogy ebben az ellentmondásban a búzasörök elterjesztéséért vívott harc egyik fő fegyvertényét tapinthatjuk ki. Nem lehet véletlen, hogy a búzasör évszázadokon át fennmaradt, miközben sosem volt nagy divatja. (Az eredeti verzió - és Michael Jackson - szerint IV. Vilmos magának tartotta fent a búzasör főzésének jogát) „Bajorországban a fogyasztott söröknek a 60-as évek elején mindössze alig 2%-a volt búzasör, míg 1992-ben már 37,4%-a (miközben a pils mindössze 10,6%). – írja Pogátsnik Olivér, és ezt úgy értékeli, mint a bizonyítékot, mely arra vonatkozik, hogy az emberek hamar megszeretik a búzasört, ha engedik nekik. De vajon mi történhetett a 60-as évek és a kilencvenes évek eleje közt?
Az én verzióm a következő: Bajorországban mindig is rengeteg sörfőzde működött. A Reinheitsgebottal, az Oktoberfesttel, és a Reinheitsgebot az egész birodalomra való kiterjesztésével a hat müncheni gyár olyan fölényre tett szert az összes többi bajor sörfőzővel szemben, amit azok évszázadokon át nem tudtak behozni. Ám a nyolcvanas években már kezdett kilátszani a földből a bajor sörfőzőknek egy második vonala – Erdinger, Maisel, stb, akik tudták, hogy noha pont olyan jó sört főznek, mint a müncheni hat, az ő árnyékukban sosem fognak tudni felnőni. És akkor felfigyeltek arra, hogy van egy B-tradíció, a búzasör, amit a nagyok nem igazán művelnek, hiszen ők a tisztasági törvény fő haszonélvezői. Úgy döntöttek, hogy legyen a búzasör igazi bajor dolog, és azzal majd most már ők fussanak be és ne a müncheni hatok. Egyes források szerint a tizenkilencedik század elején, a Reinheitsgebot módosításakor a búzát felvették az engedélyezett alapanyagok közé - de ezt az információt nem sikerült sehol ellenőriznem. Annyi biztos, hogy a tizenkilencedik században még nem terjedt el a búzasörivás kultúrája. Viszont mégiscsak történt valami a nyolcvanas évek végén, amitől beindult a fogyasztás.
Az történhetett, hogy sikerült eladni a búzasört a bajoroknak, mégpedig úgy, hogy egy agymosási kísérlet keretében elhitették velük, hogy a Reinheitsgebot nem is tiltja a búzát, mint alapanyagot, ez csak valami félreértés, stb, stb.
A búzasörfőzők jól sejtették: az igazi bajor ember nem iszik meg olyan sört, amin nincs rajta, hogy a Reinheitsgebot alapján főzték. És itt jön a csavar: ahhoz, hogy kiírhassák a palackukra, először is úgy döntöttek, hogy megfúrják a Reinheitsgebotot - nem tudom, pontosan hogyan, de elérték, hogy az EU elkaszálja az ősi törvényt – és amikor az már nem volt több, mint egyfajta regionális minőségi védjegy, akkor már ők is nyugodtan kiírhatták a söreikre, hogy:„Gebraut nach dem bayerischen Reinheitsgebot von 1516”.
Ha így történt, ha nem, gratulálnunk kell. A búzasört mintegy húsz év alatt sikerült a semmiből egy nemzetközileg elterjedt, elismert és utánzott sörfajtává tenniük, és ezzel együtt pár korábban jelentéktelen sörfőzdének sikerült nemzetközi tényezővé válnia, amit mi sem bizonyít jobban, mint az, hogy nekünk, szerény sörkultúrájú országnak is van egy állandó import búzasörünk, az osztrák Edelweiss, és itt nem messze, egy közepesen elit éjjel-nappaliban kapható az Erdinger – ráadásul kétféle: világos és barna. Ezentúl Magyarországon legjobb tudomásom szerint csak az Ilzer és a pécsi Szalon sörgyár főz búzát, illetve van egy kisüzemi búzánk is: a Mályi Ászok.