A friss hóban a külvárosok is megszépülnek, Rákospalota lakótelepei és kertes házai kényszeredett hálótársakként fészkelődnek a több centis fehér dunyha alatt. Lassú kormánymozdulatokkal kerülgetem a lerobbant buszokat a szűk utcákban, egy reflektorokkal kivilágított focipályán épp hatalmas gólt kap az utca felől védekező csapat. A felüljáróról rossz irányba fordulok, majd szinte véletlenül bukkanok rá a Régi Fóti útra és a Mister Sörházra.

Ha sörözőbe vagy vendéglőbe megyek, soha nem vetem le az inkognitómat, ezúttal azonban nem vagyok annyira elszánt, hiszen egy sörfőzdéről van szó, és az ilyen helyen nem csak az számít, amit bármelyik vendég láthat: a színfalak mögé kell nézni, hogy kinyerjem belőlük az értékes információkat. Egyedül vagyok, a pincérlány kedves, ezért nem sokat teketóriázom, elmondom, miért jöttem. És mivel, magamban már elhatároztam, hogy sörfőzdeként kezelem a helyet, nemigen törődök azzal, hogy a terpeszkedő, külvárosi épület belül meggyleves színűre van festve, a lambéria wc-zöld – tökéletesen idézve a nyolcvanas-kilencvenes évek építészetének szent és undorító színkombinációját – a boxok vaskos, álnépies faragványokkal dúsított, világosra pácolt ülőpadok, az asztalok túlterítettek, ám az étkészlet nem szép, sehol semmi könnyed elegancia, csakis a nehézkes vendéglátóipari hangulat.
Egyszóval mindezeken átlendülve hamar kikérem a korsó Mister sört, és egy Sörmester levest, amit ugyanabból a sörből főznek. A sör molett üvegkorsóban érkezik, rajta a nemesen egyszerű Mister címer, (nem sikerült megtudnom, honnan ez a hajmeresztően amatőr név – hamisított bolgár cigarettát hívhattak így a nyolcvanas években, amikor kezdtek beszűrődni az első angol szavak) impresszív ötcentis habkoronával a tetején.
Íze nagyon rendben van, elsőre üdítően kesernyés, testesnek hat, és erősen szénsavas. Könnyen csúszik, az első kortyot számtalan további kóstoló korty követi. Az utóíze citrusos hangulatban, kellemesen csilingel a jól eltalált komlózástól. A hosszadalmas kortyolgatás alatt lassan kiderül, hogy nem annyira anyagerős, és az alkoholtartalma sincs sokkal a 3 százalék felett, de mindvégig megőriz valami optimista harapható jelleget, és véletlenül sem tűnik gagyinak. Miközben nem drága: 250 egy korsó itt, de ha az ember a hátsó bejárathoz fárad, akkor 480 forintért telemérnek neki egy kétliteres pillepalackot a hatig nyitva tartó üzemi ablakból.
A sörleves is kellemes élmény, bár egyáltalán nem emlékeztet az alapanyagául szolgáló sörre, sokkal keserűbb annál, és mintha lenne benne valami umami-szerű. Vegeta – mint később megtudtam. A levessel a vegetán kívül mindössze az volt a baj, hogy fenékig telenyomkodták közepesen finom barnakenyérrel.
Fogyasztás közben beszédbe elegyedtem az egyetlen emberi lénnyel, aki közel s távol mutatkozott – a pincérlánnyal. Megmutatta nekem a plexilappal leválasztott főzőházat, és legnagyobb meglepetésemre nem a szokásos kisüzemi berendezés fogadott, hanem egy sokkal komolyabb üzem. Ránézésre 1500-2000 literesnek saccolom a tartályokat, melyekből számos volt – mivel be nem jutottam, nem tudom pontosan mennyi. Ezt azzal az információval kell beszorozni, hogy a pincérlány szerint minden nap főznek, és máris nem stimmel valami. Hová tesznek napi 2000 litert – mert a Régi Fóti úton annyi biztosan nem megy el.
Így lassan kiderült, hogy a fővárosi házisör-forgalom egyik ütőerét sikerült kitapintanom, és ebből a főzdéből vagy tíz-tizenöt kocsmába folyamatosan szállítják a sört. Furfangos keresztkérdésekkel azt is kiderítem, hogy a Margit körútra, a Pointer Pubba is innen viszik – ahol a nyáron jártam, és ahol nagy peckesen nem voltak hajlandóak elárulni nekem, honnan származik a sörük. Na, most kiderült. Visszatekintve, hogy akkor mit írtam róla, úgy fest, hogy most jobban ízlett – talán mert több pénzt áldoztam rá, vagy a főzés helyszínén frissebb volt, nem is tudom. Ám a lényeget már akkor is levettem: olcsó sör ügyesen megfőzve.