Vadkertről hazafele, Solt határában zavart érzek az erőben, nagyot fékezek a Kunsági éjszakában, és életveszélyes farolással közelítem meg a sarkvidéki kutatóállomásra emlékeztető sátortábort. Egy kis sáros parkoló körül félkörben sátrak gubbasztanak, elszabadult ponyvacsücskök csattognak a szélben, brutális reflektorok világítják meg a magányosan didergő bőrkabátokat. Az Utolsó Vacsorás Stadler József második eljövetelének földi másában járunk, a kínai piacot utánzó új-magyar piacon.

Gagyiboltnak szörnyűséges kiterjedésű, nem is egészen világos, hol kell bemenni, de hamar kiderül: ott, ahol a sátrak láthatólag valamiféle szilárd építményt fognak közre. az egyik üvegajtó kitárul és három bongyorhajú középkorú vidéki hölgy lép ki meggyújtatlan cigivel a szájában – egyértelmű céllal. Arcukról először meglepődést olvasok le, majd olyasmit, hogy „régóta várjuk magukat”,  „csak eljöttek”. Egyszóval nyilvánvaló, hogy erre naphosszat a kutya sem jár, maximum indexes újságírók.
Hamar magukhoz térnek és rutinosan betessékelnek a glédában álló bőrkabátos-gondoláktól zegzugos belső térbe, ahol először is megismerkedhetünk a magyar juhászfurfang egy újabb ékes bizonyítékával, a pénzbedobós játékgéppel, ami nem, más, mint egy doboz, melyen a Stadler-féle focicsapat arcai világítanak, és bele lehet dobni egy százast.
Teszünk egy bárgyú kísérletet arra, hogy megtestesítsük a tipikus vásárlót és elkezdünk lapozgatni a bőrkabátok közt, de a második annyira ütős, hogy kiesem a szerepemből. Iszonyatkirály csónak-kék bőr-jakó a karján gonosz piros kínai jelekkel, tényleg annyira hozza az ősi kung-fu filmek ártatlan brutalitását, hogy csak lassan látom be, mennyire nem illik a személyiségemhez. Ez itt egy valódi Suzukis Szamuráj-dzseki. Döbbenet, hogy miközben a hazai kínaiak kínosan vigyáznak rá, hogy az általuk ömlesztett gagyin minél kevesebb legyen a kínai írás vagy stíluselem, és minden vágyuk, hogy magyar piacnak lássanak, az akasztói juhász úgy akarja leutánozni a legősibb nép kereskedelmi sikerét, hogy ráerősít a kínai jellegzetességekre.
Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy mi sem vagyunk igazi vásárlók, csak katasztrófaturisták, akkor hagyom, hadd beszéljenek a nénik. Lehet kapni „Józsi bácsi élettörténetét dióhéjban”, külön büszkék a vegyiárúra, mely mindenféle európai díjat bezsebelt, és persze minden termékről visszaköszön az ambíciózus stadionépítő feje, vagy egyik-másik híres festménye, és szinte mindenről az egymásba akasztott gemkapcsokra hajazó, igen csúnya S-logó.
Az S-betűs dolgok dömpingjében előkelő helyet foglal el a nagy kartonokban álló Stadler-sör, melyet a maistro állítólag Németországban és (!) Lengyelországban főzet, és kamionszám hordja haza. Mit mondjak, a címke ronda, az egyetlen poén, hogy a hátlapon ott látható az „Utolsó Vacsora”, és fölé oda van írva: „Reggelire, ebédre, vacsorára”, alatta meg az is kiderül, hogy a kiskőrösi Interwest 2000 Kft importálja. Amúgy 125 forintba kerül, és miután otthon megkóstoltam, megállapíthattam, hogy ahogy ez az olcsós sörrel lenni szokott, ennyit sem ér meg.
Kitöltve a színe sárga, mégis meglepő, annyira természetellenes. Az illata erősen malátás. A buborékjai ránézésre tipikus vacak, nagyméretű üdítőbuborékok. Az íze viszont egyszerűen borzalmas. Sokkal rosszabb, mint a Traubi, de még leginkább arra emlékeztet.
Semmiféle íze nincs, és teljesen kifelejtették belőle a komlót. Leginbkább úgy lehetne besorolni, hogy "alkoholmentes-sör ízesítésű alkoholos üdítőital".
Az egyedül tetten érhető alattomos, olajos hányásízről a gyakorlott sörkóstoló tudhatja, hogy az a malátának valamiféle ördögi, vegyszeres kivonatából származik. Az utóíze már egyértelműen a vegyszereké, itt már az ember visszavágyik a semmibe, a vizes íztelenségbe. Tragikus. Szegény Stadler-bácsi bármennyiért vette tonnáját, ezúttal csúnyán átverték.