A minap egy utolsó pillanatban lemondott találkozó révén ott találtam magam facéran a mélyhűtött Újlipótvárosban egy hétköznap este, és hát mit tehettem volna, betértem az első belga sörözőbe.
Komótosan bandukoltam a sötétben, és közben lázasan dolgozott az agyam. Ide-oda forgattam a 13. kerületről rajzolt virtuális térképemet, de a túlsó felén lévő Kánaán éttermen kívül egyetlen hely nem jutott eszembe, ahol a Drehernél bármi különlegesebbet csapolnának, ami nyilván csak azt jelenti, hogy a térképem igencsak hiányos. Viszont egészen közel voltam egy pirossal villogó ponthoz, Budapest utolsó számomra felderítetlen területének számító belga sörözőjéhez, a Pannónia utcai Mosselenhez.
Kora este lévén nagyjából üres a helység, kellemes brasserie-hangulatú berendezés fogad sok kis tükörrel, lambériával, régi francia nyelvű plakátokkal, Edith Piaf bús nyekergésével (aki biztos szintén belga volt), de ami az egészben a legszimpatikusabb, ami hitelessé teszi a tulajdonképpen gyökértelen dekorációt, az az építészet, a nagyszerű lapos boltívekkel ellátott ablaknyílások, a vastag falak. Erre lehetett építeni.
Odabent egy összenőtt szemöldökű fiatal srác fogad idegesen, arcán a frissen lecseszettek bosszúsága, az, hogy sörözni akarok, nem csal az arcára megértő mosolyt, ellenkezőleg, visszakérdez, hogy tényleg egyedül akarok-e sörözni, és amikor kiderül, hogy igen, akkor már el is dőlt minden, végigvezet egy sor szimpatikus, tágas, üres asztal mellett, be a söröző gyomrába, és végül leültet egy kicsike asztalhoz, a sarokba a pult bejárata és a különterem ajtaja közé, az egyetlen asztalhoz, ami fölött kiégett a lámpából a körte, vagy csak nem kapcsolták fel, hisz annak, aki büntibe van, minek a fény. Nem tudom eldönteni, hogy gyanús vagyok-e és szemmel akar tartani, vagy épp ellenkezőleg, ellenszenves vagyok, és látni sem akar. Mindenestre ellenkezni nem akarok, a bonyodalmakat inkább elkerülöm, végül is egy pohár sört guggolva is megiszok.
Kwakot utoljára üvegből ittam, és nagyon szép emlékeim maradtak róla, barna volt és édes, mint egy New Orleans-i varázslónő, és azt akartam, hogy ő melegítsen át ezen az estén, itt azonban csapolva volt, állítólag a tavalyi elfogyott, ez már a friss főzet, és persze nem volt rossz, de pl. nem volt sötétbarna, hanem világos, és az időközben civilizáltabb személyre cserélt felszolgálóm elmondta, hogy Kwakból csak egyféle van csapolva, és biztos igaza is van. Azért ez is melegít, aki szereti az alkoholt, annak nagy élmény lehet, ahogy az égetett cukor íze átfordul kellemesen csípős alkoholba, és üt, ahogy ütnie kell.
Másodjára fejest ugrok az ismeretlenbe és rendelek egyet a „ház söréből”, a St-Idesbaldból. Szép, feliratos, kehelyszerű pohárban érkezik, noha ez a belga söröknél közhelyszámba megy, a hatás viszont soha nem marad el. Ezúttal végre megkapom a vágyott sötétbarna színt. Amúgy meg kicsit búzásan kezdődik, mint a belga sörök oly gyakran, aztán a pörkölt maláta előadja a kávé-ízt, miközben rázendít a komló, végül persze ezúttal is az édes tartományban végezzük, amit némi savanyúság, és az alkohol jól irányzott balegyenese kísér. Hozza a belga sörök általános jó színvonalát és kalandos ízvilágát, habár semmi meglepőt nem produkál.
Közben kicsit szédülten olvasgatom az étlapot, tele van kihívásokkal, tucatjával sorjáznak a sörrel főzött ételkompozíciók, meg a vicceskedő ételnevek, de ennyi erős sör után én képtelen vagyok ételre nézni. De esküszöm visszatérek – nem egyedül, hanem erősítéssel – és végigkóstolom a sörös fogásokat!
