Ezt az Erdinger Oktoberfest Weissbiert még késő ősszel vettem, de valahogy raktáron maradt és csak a minap kezdtem felfigyelni a jelenség mélyén rejlő ellentmondásra. Most akkor ez oktoberfest vagy weissbier?

Ez a két dolgog legjobb tudomásom szerint ritkán esik egybe. Az Erdinger készíti a jó búzasöröket, a müncheni hatok pedig az Oktoberfestbiereket. Mindenestre érdekes gondolat a kettőt ötvözni, mert azt jól tudjuk, mit jelent a búzasör, hogyan készítik, milyennek kell lennie, de az Oktoberfest Bierről csak annyit tudok, hogy milyen alkalomból főzik, és milyen az íze. Hogy hogyan készítik, mit tesznek bele és miért azt, sajnos nem tudom, és lapzártáig nem is sikerült utánanéznem… mmm, de hamar pótolni fogom.
A havas photoshoot után kicsit kint felejtettem az üveget, és így lehet, hogy túl hidegen került a poharamba, mindenesetre arra lettem figyelmes, hogy egyszerűen nincs szaga. És ez azért gyanús, mert minden sörnek van szaga, még ha nem is mindig kellemes. Aztán rájöttem, hogy a nátha ellen használatos orrcsepp egyszerűen kiirtotta a szaglóbimbóimat, így lemaradok az élmény egyik részéről, de az üveg már nyitva volt, így nem volt más választásom: megkóstoltam.
Kellemes, a búzasörökre jellemzőnél gyengédebb ám pilsnereknél hevesebben pezsgő szénsavatakkal támad, de ez csak elterelő hadművelet, hamar a gyümölcsös, kellemes, határozott komlóíz veszi át az irányítást, majd ebből úszunk át az oktoberfest-sörökre jellemző ünnepi cukorkásságba, abba a keserédes csalafintaságba, amiről az imént bevallottuk, hogy nemigen tudjuk, miből ered. 
A sokadik kortyok felhívják a figyelmet a búza kellemesen fanyar, lime-osan kesernyés ízfelhőire, a vidám gyermekzsivalyra emlékeztető komlótevékenységre, majd az egészre valami fáradt, öreges utóíz borít fátylat, amit nem igazán tudok hová tenni, de azzal együtt a kompozíció elegáns, ráadásul szépen megmagyarázza magát, a jóféle búza és a jóféle oktoberfest kezet ráz.