Ha az ember túl van már sok tucat sör megkóstolásán, akkor hajlamos lesz némileg elkényelmesedni, apró részletekbe bonyolódni, de akkor mindig jön egy nagyvad, ami majdnem leharapja a fejét.

Nem újdonság, hogy a Primátor duplabakja, az úgynevezett Primator Double 24% széltében-hosszában/ízben-erőben veri a világ sörmezőnyét, de azért az ilyen bombasztikus kontextusbahelyezésből igen nehéz következtetni a tényleges ízre. Tudjuk tehát régóta, hogy 10,5 százalékos, borszintű ereje van, duplabak, tehát barna, de nagyon – kétszer annyi malátával, hatalmas, 24%-os extrakttal, amiből lehet sejteni, hogy édes.

Külsőre vonzó, de nem túl jellegzetes, nem is törekszik rá, hogy hűen visszaadja a belső értékeket, az utazás a kupak felnyitásával kezdődik. A legtöbb sörnél a tele üveg nyitott nyakába szagolva semmit nem érezni, max kis lúgos szagocskát, vagy más apró csámpássságot, a Primátor azonban gazdag és bonyolult illatot áraszt, nehéz vaskapuk nyílnak csikorogva, és nehézkesen előmászik a megidézett dzsinn, méz, pörköltkávé, sütemény, sokrétegű sütemények rummal átitatott középső rétege.

Nyilván azért írok a másodlagos nemi jellegekről, mert a lényegről nehéz beszélni. Íze és ereje azonnal üt. Az ivó, akinek kibukkan az arca a pohár felett már nem az az ember, aki felemelte a poharat.

Sötét diópác színű folyadék, de csillan benne a fény – nem olyan testes, mint a chocolate stoutok: ebben alkohol van a test helyett. Nincs komoly habja és nem tartós. Alig lehet kóstolni, egyáltalán sörként inni, olyan sűrű íze és ereje van, hogy nehéz értelmezni az ízeket - ha borként kortyolgatom, tisztább a kép. Egy füstös cseh pincét látok, füstöltkolbász, szivarfüst mindez valami tradicionális perverz süteménybe oltva, amiből középen omlik ki a dús, melaszos töltet, gyakorlatilag folyékony cukor.
Kávé, meggy, sütemény, méz – ez mind ott van, de van ott más is. Valami mágikus sűrűség és erő. Nem az íz, a textúra a message. Cseh boszorkányok páviánvér főzete.
A meglepő az édessége, mert szuperédes, de a korty elején már-már zavarónak tűnő édesség, a vége felé értelmet nyer. Külön élmény, ahogy a torok felé tartva elillan, és egy elegáns mozdulattal átadja a helyét egy égetett szeszes-konyakos, illatos, fűszeres koncentrált íznek, ami majd szinte mézzé válik a végén.
Nehéz utóízről beszélni egy olyan sörnél, melynek az íze gyakorlatilag nem múlik el, olyan ragacsos, hogy bármeddig a szájban marad. Az utóízének is teste van, amit csak valami a Primátortól eltérő anyaggal lehet leöblíteni.
A nachodi sörfőzde csak „fekete viagraként” aposztrofálja csúcstermékét. Én egydecis üvegben is árulnám, igazi shottá válhatna, téli reggeleken felválthatná a pálinkát. A vicces az, hogy másnap megkóstolhattam a magyar változatot…