Bármennyire is szokás irigykedni az olaszokra, azt is látnunk kell, hogy sok köztünk a hasonlóság. Például nekik is vannak unalmas nagyüzemi söreik.

A Peroni körülbelül úgy viselkedik, mint egy magyar sörmárka, macsó sportokat szponzorál, telerakja a weboldalát piros-fehér-zöld szalagokkal, és magas kukoricatartalmú, unalmas sört gyárt. A Nastro Azurro (Kék Szalag – akárcsak a Pabst Blue Ribbon-je) amit én kóstoltam, ráadásul a prémium brandjük, amiben több az anyag, kevesebb a kukorica, több az alkohol és több a design, és a marketing is minőségibb – a Nastro Azurrót nem focival, hanem design-pályázattal adják el.
Evvel együtt a lombardiai Vigevanóban, 1846-ban alapított sörfőzde története a fejlődőképes marketingről és az alkalmazkodóképességről szól. A cég hamar Rómába költözött és az olasz egység hazafias hullámverését meglovagolva lenyúlta az egész olasz piacot. Aztán az 1980-as években terjeszkedni kezdett, és húsz év alatt globális márka lett belőle, majd 2005-ben bekapta őket a nagyhal és a SABMiller tulajdonába kerültek. A nagyüzemi sörök sorsában és ízében tehát igenis vagyunk olyan jók, mint az olaszok, náluk azonban ezzel szemben áll egy rakat jól működő microbirrifici, ami rólunk nem mondható el – úgyhogy továbbra is van miért irigykedni.
A színe fakó sárga, igazi jellegtelen, lúgozott, mintha a Peroni sörfőzői valami kifejezetten északias kimértséget akartak volna szembeállítani az olasz vörösbor véres temperamentumával. Sikerült. Az olasz sörökre jellemző kicsit éretlen malátaszagot áraszt. Nem kellemetlen az íze, a frissítő kesernyésség valószínűleg jól működik a mediterrán országokban, de tényleg finom is és elegáns is. Ami viszont nem az, hogy mellette tolakodan jelen van valami halovány, illegális, nyálkás cukoríz. De a legnagyobb baj, mégiscsak az, hogy bármiféle ízt is kotyvasztottak ki az olasz sörmesterek, abból csak nagyon keveset adnak, mert a korty elején még lehet beszélni ízekről, de aztán már nem. Teljesen kétdimenziós ízvilág, az íz felvillan, aztán eltűnik, az időben nem kapott helyet, viszlát, jöhet a nagyüzemi űr, a tisztára mosott cefrefőző steril unalma.
Talán még egy kicsit rontja a képet, hogy a nagy semmi után, utóízként megjelenik az a szigorú, szappanos komlóíz, ami számomra oly ihatatlanná tette a Birra Morettit ám ez esetben ettől sem kell félni, ez is annyira halovány. Minden annyira halovány…