A Köstritzer Schwarzbier lassan nemcsak Németországban, de egész Európában és hazánkban is megkerülhetetlen jelenség lesz – annak ellenére, hogy nem próbálja magát mainstream sörnek álcázni: büszkén vallja, hogy sörkülönlegesség.
A design egyértelműen nosztalgikus indíttatású, arra az időre emlékszik, amikor az egyenruha még a boldogság kulcsa volt, a kalauznak, a jegyszedőnek és az ápolósegédtanoncnak is volt egyenruhája – persze főleg Német- és Oroszországban. De ezen ott díszeleg egy hercegi koronás címer, oroszlánnal és flamingóval, valamint egy haránt-irányú vörös csík, ami csakis egy arisztokratikus katonatisztet jelenthet. És meg ne halljam, hogy valaki ezügyben nácizik, mert az igaz, hogy koromfekete alapszínt az SS-en kívül kevés katonai alakulat egyenruhája használt, de esetünkben a feketét egyértelműen igazolja a sör jellege, a nevében is megjelenő schwarzbier-ség. A náci egyenruha-kultusz már egy lebutított tömeghadseregre optimalizált, kicsit a tinis gyűjtőkártyák világára emlékeztető monoton unalom volt, ahhoz képest, hogy korábban micsoda kultúrája volt a katonai egyenruháknak, az arisztokrata származás és hatalmi koncentrációs fokok együttállásának milyen finom rezzenéseit volt képes kifejezni egy-egy rojtos, bojtos, szíjas bonbonos-doboz őrnagy.
A thüringiai Köstritzben működő sörüzemről először 1495-ben esik említés, de akkor már egy ideje működött. A köstritzi sörfőzők 1806-ban hercegi rangot kaptak – innen tehát a mai címer – és átnevezték sörfőzdéjüket Hercegi Sörfőzdére. 1906-ban épül fel az első mai értelemben vett sörgyár a mostani sörgyár helyén, majd a II. Világháború után államosítják. Az eset egyedisége abban rejlik, hogy Honeckerék az államosítás ellenére sem voltak képesek tönkretenni a feketesört, ami a kommunizmus éveiben is nagy népszerűségnek örvendett, noha nem főztek belőle túlzottan sokat. Amikor a BitBurger 1991-ben megvásárolta, mindössze évi 30e hektó körül főzték, ám a BitBurger nem ismert tréfát. Komoly reklámkampánnyal egész Németországban bevezette, majd külföldön is, és ma már több, mint 10-szer annyit főznek belőle, és jut mindenfelé Európába.
A Sörtéka elárulja, hogy itthon már a hetvenes-nyolcvanas években is kapható volt a Köstritzer, de akkor valami édes borzalmat szállítottak ezen a néven – nyilván úgy vélték, nem is alaptalanul, hogy a magyar, ha barna sört kér, akkor édes sört akar inni. Ma azonban már az igazi száraz Köstritzert lehet kapni egyre több boltban, és én is befizettem egy fenyítésre a fekete őrnagytól.
A folyadék színe nagyon szép fekete, a habja barnás és hamar múló. Viszont érdekes jelenség, hogy van némi halszaga. Az ízében szerencsére nincs hal, de így is igen szokatlan, meglepő. Nem egy kedves íz. Vizes, egy kicsit sós, van benne valami kólás gyógyszeresség is. Mintha valami súlyos gyógyvízből főzték volna. Száraz, pirított, savanykás, kicsit csípős, kávés és vizes, furcsa, de kiegyensúlyozott és könnyed. Nem egy testes, laktató barna: teljesen ellentétes hozzáállás. Ha sikerül megszeretni, biztos sokat lehet belőle inni, és frissítő könnyű sörként használható.
Németországban árulják egy durva alkopop változatát is. A BiBop Black Cola felerészben Köstritzer Schwerzbier, felerészben kólaízű üdítő, egy kis guaranával megküldve. Durva partydrog – pláne, ha ismerjük a guarana hatását (borzalmas) – és felfogjuk, hogy alkohol is van benne, ha nem is túl sok. Nagy sörösöknek ez nyilván szuzpergázul hangzik, de tulajdonképpen van benne logika. Ahogy egy Pilsnerhez vagy egy duplabakhoz kólát önteni sima gusztustalankodás, a Köstritzer Schwarzbierben eleve van valami kólás, ráadásul könnyed, testetlen textúrájáról is elképzelhető, hogy szimbiózisra lép a kólával.
ui: elnézést a stockfotóért, én sokkal jobbat csináltam, de valahol elkavartam, az üveget meg kidobtam, ígérem nem forul elő többet (vagy csak én utálom a fantáziátlanul gyöngyöző, műhabbal kidekorált sörös álomfotókat?)
