A Weißenoher Klosterbrauerei Altfränkisch Klosterbierjének vidám, tömzsi üvege nagy magabiztossággal tagad mindenféle huszadik századi sördesignt, nincs benne semmi magakelletés, semmi alkalmazkodás a piaci trendekhez. Nehéz férfiak kezébe nehéz üveg. Sörspecialistánál - ahonnan ezt az üveget kaptam - van még egy pár ilyen őszinte ónémet sör.

Szép kövér habja van, krémes és tömör, egy hajszálnyival sárgább a fehérnél. Mély mézes, rezes színe van. Nem egy szimfonikusan felépített körmönfont söríz, hanem őszinte és ütős, mint a palack. Az első korty azonnal bemutat mindent, grandiózus illatos malátával indít, ami azonnal kiadja kenyérhez hasonlatos földközeli aromáját, és alatta már pezseg a szigorú de szénás, virágos komló, egy nagyon jellegzetes komlóföldről, csak azt nem tudom honnan. Szép volna, ha az alkoholszázalék, és az összetevők mellett minden sörön feltüntetnék azt is, milyen komló van benne és mennyi, nem?
Végül az egészet keretbe foglalja a kedves mézes, kesernyés utóíz, ami mintha az Oktoberfest-íz egy ősibb változata lenne. Mosolygós és egyszerű, és ettől lesz igazán jóívású. Közepesen testes sör, de ezt a tisztességes testességet végig megtartja, a melegedéssel sem távozik a szénsav, ugyanolyan harapható az utolsó kortyig.
Nagyszerű, evokatív sör, hihetetlen erős kötődéssel a tájhoz. Az „altfränkisch” becenév is ezt jelezheti. Mondhatnánk tájsör. Kifejezi a terroirt, mint egy bor. Pedig Bajorországban főzik: Weißenohe Nürnbergtől északra fekszik, kb Prágával egyvonalban. Azaz a helyzet ennél egy kicsit bonyolultabb: ez a régió valójában Franföld és Bajorország határán fekszik. A Bayreuth-Bamberg-München háromszöget, illetve a Pegnitz-Regnitz folyó közeit úgy hívják, hogy ’Fränkische Schweiz’, ami annyit tesz, Frankföldi Svájc. Ezt a nevet a romantikus utazók adták e tájnak, mert legalább annyira hegyes-völgyes-zúgópatakos, mint Svájc, és ez egyben Németország legelső turistavidéke. Mellesleg a világon itt a legnagyobb a privát-sörfőzdék sűrűsége.
Az első kortyra megrohannak a képek, és látom a sörfőzőket, hallom a szavukat, érzem az időt. Igazi reneszánsz íz ez, ott van benne a szentferenci teremtés minden madárcsicsergése, minden mezítlábas földélménye, minden kérges kezű napsütötte munkája. A lassú lankák, a pergő kalász, a földművelés tektonikus nehézségei feszülnek neki az örök vágy kielégítetlenségének, a kloster nehéz bújának, hogy a szerelem csak a borzongó szellők és a szénaillat formájában jár nekünk, fiatalon gürcölő, majd egyre hájasodó csuhásoknak, hogy mindig csak meghallgatjuk, megértjük, megbocsátjuk, elénekeljük, sörbe főzzük, de a falakon túli férfiak életének fókuszát, a fehér hús mámorát - ami úgy megbolondít, ha nincs - sosem tapasztaljuk színről színre.