A Fischertől negyedórás kellemes séta vezet a Sobieskiplatzon található The Highlanderbe. Kívülről nem mutat semmi vonzót, és ha már itt tartunk, belülről sem sokat, a helyiség túlsó sarkába zsúfolt két réz főzőüstön kívül, melyet a lassan megszokottá vált high-tech irányító központ köt össze. Itt is a valószínűleg az angol pubok világából kölcsönzött lambéria borítja a falat fejmagasságig.
Nem kérdés, hogy mindannyian rárontunk az igazi kuriózumnak számító stoutra, az egyetlen dologra, ami igazolhatja a névválasztást. A színe rendben van, annál nagyobb a csalódásunk, amikor belekortyolunk. Ízét a friss kenyérbél savanykássága uralja, testetlen, üde vizes, nem hasonlít egy stoutra. Lehet, hogy valami másként talán értékelhető volna, de stoutnak értékelhetetlen, az egész nem más, mint felesleges flanc, színezett hausbier. Nem világos, hogy miért kell stoutot főzni, ha valaki nem tudja, hogyan kell. Lehet, hogy valaha tudták, de elment a sörmester, ma meg már a név kötelezi őket.

A Märzent is megkóstolom, ez már rendben van, zeng benne a komló a finom kis édesség felett – egyre inkább úgy fest, hogy a legbiztosabb választás mindig a Märzen – ez majdnem mindenhol jó.
De más gond is van a Highlanderrel. Nem nagyon lehet benne levegőt kapni. Nincs szellőzés. Ennek megfelelően kis idő múltán fejvesztve menekülünk innen.

Van egy egyetem Bécssben, azaz több is van, de én most konkrétan egyre gondolok, az Alserstrassén. Ebben a kaszárnyaszerű, hatalmas épületben dolgozott Semmelweis is, akit korszakalkotó felfedezéséért – a kézmosásért - az itteni rektor utált ki annak rendje és módja szerint. Ma nyoma sincs a nyomasztó hierarchikus egyetemi világnak, az épület továbbra is az orvosi egyetem része, de gyógyítás, próbaműtét, konzílium és más borzalmak itt már nincsenek, csak papíralapú előadások, adminisztráció és diákélet. Ami leginkább a hatalmas, árnyas udvaron zajlik, melyben még este is van élet – annál is inkább, hogy a „Sörmentén Bécs” című útikönyvünk szerint ezen az udvaron négy söröző is található. Mi csak azt néztük meg, amelyiknek saját főzdéje is van. Ez a Stiegl Ambulanz. A salzburgi Stiegl Sörgyár kihelyezett tagozata főzi itt kicsiben a házi-Stieglt.

Azonnal látszik, hogy ez nem egy helyi kocsmáros kezdeményezése, hanem egy nagy sörgyár sok pénzből kiglancolt nagykövetsége. Mindenfelé fehér alapon piros lépcsők – a Stiegl simán lépcsőt jelent, minden piros-fehér, ami lehet, hogy az osztrákokat kevésbé zavarja, de akinek nem ezek a nemzeti színei, azokat - vagy lehet, hogy csak engem – rendesen irritálja. Pláne, ha azt is elárulom, hogy a világítás meg egészen egyszerűen rózsaszínű fény volt, akkor talán nem kell sokat magyaráznom, hogy az atmoszféra csapnivaló volt. Nagy, menzaszerű hodály, amiben a rózsaszín fény mindent, főképp a sört (!) hányásszínűvé varázsol. A Paraclesus Hausbier ráadásul nem is valami jó. Ez is könnyű házi sör, hasonlít a többi főzde alapsörére, de nem valami jó, nyúlós, élesztős, nem annyira frissítő, mint inkább fárasztó.
Kérünk egy Braumeister Schnittet is, amiről nem sikerül kideríteni, hogy minek és minek a keveréke, de az biztos, hogy félbarna és nem rossz, ám amikor megérkezik a barna búza, akkor elkomorulunk. Még a szörnyű rózsaszín fényen át is jól látszik, hogy a habja fehér, ami a legbiztosabb jele annak, hogy ez nem más, mint egy színezett világos sör. Ennnek megfelelően az íze is csapnivaló.
Ami jó volt az a bajor fehérkolbász. Két fehér kis hurka érkezett némi húslevesben, körülötte úszkáló borókabogyókkal. Egy másik tányérban friss pretzel érkezik zseniális édes, darabos bajor mustárral. Ezt a menüt Bécsben szinte mindenhol megkapni, ha nem is ilyen elegáns és ízletes kiadásban.